A Szmazsenka legenda
A legendának két főhőse van, Szmazsenka Ferdinánd Ferenc János (Szakolca, 1847.04.29-Budapest, 1915.09.25) és fia Taróczy Jenő Károly (Kassa 1879.10.02-Budapest, 1972.01.11). A vezetéknév változtatását Jenő Károly bátyja, Szmazsenka Ferdinánd Jenő Ernő Mária – akkor királyi ezredes – kérelmezte és kapta, a Belügyminiszteri engedély száma: 114.000, dátuma 1924.07.16. A rokonok is valahogy átvették az új nevet. Szmazsenka Jenőből 1931-ben lett Taróczy Jenő. Ebben az írásban idősebb urat Nándor, a fiatalabbat Jenő keresztnévvel fogjuk jelölni.
Taróczy Jenő a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye LXXIII. évfolyam 1939. 35-36. szám 275-278. oldalán publikált egy cikket, címe: A budapesti telefonhírmondó keletkezéséről (Puskás Tivadar és Szmazsenka Nándor alkotása.) Ebben saját magát hiteles szemtanúnak bemutatva azt állította, hogy az édesapja találta fel a telefonhírmondó elterjedt változatát. Az érzékenyítés szabályainak megfelelően még megengedte Puskás Tivadarnak, hogy ő is részes legyen a saját találmányában. A feltalálás titkát Jenő részletesen leírta, jóllehet azt nem állította, hogy ő is jelen volt az eseményen. Ha nem volt ott, honnan tudta? Ha hiszik, ha nem, a nyilvánvaló fantázia terméket már régen tényként tolják nekünk a közvélemény jeles formálói. Ismerkedjünk meg a folyamattal pár érdekesebb részlet kapcsán.
Az 1939-es cikkben.
275. oldalon – A telefonhírmondóról szólva „Azok az emberek, akik ennek létesítése körül közreműködtek, kevés kivétellel mind elköltöztek már az élők sorából és a legfiatalabb közöttük – e sorok írója, aki annak idején mint vakációs kisdiák segédkezett a lázas sietséggel megkezdett szerelő munkálatokban – a Gondviselés jóvoltából most nemcsak mint élő tanú tekinthet vissza a rég elmúlt eseményekre, hanem édesatyja hagyatékából birtokában lévő rajzok segítségével sok olyan részletet eleveníthet fel ennek az érdekes találmánynak a keletkezéséről, amelyek a nyilvánosság előtt kevésbé ismertek.”
276. oldalon – Azzal az állítással találkozunk, hogy a telefonhírmondó szabadalom első változata a telefonhálózat igénybevételével valósult volna meg az alacsonyabb beruházási költségek miatt, ezért a fejlesztés a telefon vállalatnál történt a személyzet bevonásával. 1892 júliusára elkészültek a munkával, a szabadalmak beadásra kerültek, de azokat kevés kivétellel visszautasították az illetékes szabadalmi hivatalok. Ekkor egy véletlen folytán az édesapja, aki az indítóorsókat (illesztő transzformátorok) vizsgálta, észrevette, hogy a hálózat tovább bővíthető, ha nem a felhasználó kapcsolódik a transzformátor szekunder oldalára, hanem egy – vagy több — másik indítóorsó. Ezt a szerző sorsdöntőnek nevezte, ugyanis ez a fejlesztés szerinte a szabadalmi pótbejelentés lényege.
277. oldalon – Megtudhatjuk, hogy az édesapja hagyatékában volt az „elintézett ausztráliai szabadalom”, továbbá az angol és a német bejelentés, magyar fordítással, összes eredeti iratokkal, kapcsolódó levelezéssel. Az első szabadalmi bejelentést 1892.07.18-ra keltezte. Az írásából később megtudhatjuk, hogy egy Berlinben élő szabadalmi ügyvivő útján német, USA, kanadai, mexikói, ausztrál bejelentés is történt.
278. oldalon – Tivadar halála (1893.03.16) után „És itt maradt utána a családja és testvére, Albert, akiknek minden reménye ez a zseniális találmány volt”. Továbbá a mondandója bizonyítéka: „Az írások közt még most is megvan az a kötelező nyilatkozat, melyben Puskás örökösei nevében Albert biztosította Szmazsenka részére, a közreműködés honorálásaképpen a tiszta jövedelem 10%-át.”
A legenda életre kelt.
A legenda nem indult zökkenő mentesen. Az 1939-es cikk publikálása után, három évvel később, 1942 februárjában, a telefonhírmondó 50 éves jubileumát tartották. Taróczy Jenő 63 éves vasúti gépészmérnököt nem hívták meg az ünnepségre. Az írását nem vették komolyan.
Az 1945-ös társadalmi berendezkedés Puskás Tivadar leszármazottjait – önhibájukon kívül — hátrányosan érintette – amivel persze nem voltak egyedül –, ezért 1956-ban, némi budapesti lövöldözés után, távoztak az országból. Az 1956 utáni politikai időszakban ezt nem tudták megbocsátani, és a történelemkönyvek átírását (MSZMP Budapesti Bizottsága, Propaganda és Művelődési Osztály, B/VB/3 bizalmas akcióprogramja az ELTE oktató-nevelő munkájának átalakítását írta elő. Végrehajtására kiadták 1972.02.11-én.) követően Puskás Tivadar már negatív szereplőként jelent meg az oktatásban és a közéletben. Ma sincs másképp!
A Taróczy család egyes tagjai is rendesen megszenvedték ezt az időszakot. De Ők itthon maradtak.
Az átírt történelemkönyv szerinti új narratívára kiképzett értelmiség megpróbálta igazolni a tanultakat. Nem is tehettek mást. Kutatásaik közben megtalálták az 1939-es cikket és mint majd lentebb látjuk, elemzés vagy ellenőrzés nélkül átvették annak állításait.
Megemlítendő a jeles káderek közül Kozma Gyula muzeológus 1993.03.12-i dátumú, a Magyar Nemzetben megjelent cikke, amelyben a Puskás Tivadart övező korábbi alaptalan legendák jogos kritikája mellett Taróczy Jenő cikkét tényként kezelte. Mivel Kozma Gyula nem rendelkezett a muzeológusi munkához szükséges iskolai végzettséggel, tőle ellenőrzést nem is várt senki. Írását 1998-ban egy konferencia kiadványban (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége Tudomány- és Technikatörténeti Bizottsága, Budapest, pp. 117-119. Azonosító: 10.23716/TTO.05.1998.24 Elhangzott: A természettudományok, a technika és az orvoslás tárgyi, képi és írott forrásai — egy 1997. évi ankéton–. Tanulmányok a természettudományok, a technika és az orvoslás történetéből.) „Csak tiszta forrásból” című előadásában részletezte. Ebből megtudhatjuk, hogy a Magyar Nemzetben publikált cikk megjelenése után néhány nappal levelet kapott Szmazsenka Nándor egyik unokájától, melyből hosszan idéz:
„.. egész családunknak sok keserves órát szerzett az a tény, hogy valahányszor a telefonhírmondó vagy annak létesítése valahol szóba került, mindig csak Puskás Tivadart emlegették, róla neveztek el iskolát, utcát stb. Ön az első, aki leírta az igazságot, hogy a tulajdonképpeni létrehozója nagyapám volt….Nagyapám nemcsak mérnöki tudását, hanem minden pénzét is befektette a vállalkozásba kölcsön formájában. De abban az időben „úri emberek között” nem volt szokás elismervényt kérni a kölcsönadott pénzről, mert minden Puskás neve alatt ment.
Puskás T. felesége arisztokrata származású asszony volt, ők Párizsban éltek és csak néha voltak Pesten. Olyankor egy szállodában béreltek lakosztályt, fiakkeren jártak és nagyvonalúan éltek. Nagyapám pedig csak fizette az embereket, Puskás pedig mindig hitegette őt, hogy mindent megkap. Mikor nem volt több pénze és Puskás nem tudott fizetni, a szállodában egyik este Puskás úr több altatót vett be a kelleténél és másnap reggel holtan találták. Ekkor szegény nagyapám megtöltött egy hátizsákot szénnel és felült egy dunai propellerre és a Dunába ugrott. Hogy elkerülje az életösztön esetleges felébredését, ez okból tette a hátára a nehéz zsákot. Így lett öngyilkos, mert még nagyanyámnak sem merte bevallani, hogy minden pénze odaveszett, hiszen nem volt róla papírja. Íme ez a rejtélyes halál oka. Puskás úr tehát nem csak „költője” (ez utalás a MAFILM 1980-ban Préda Tibor rendezésében készült „A vállalkozás költője” című filmre), hanem elköltője is volt a vállalat anyagi alapjának.”
A levelet Papp Miklósné (született Homonnay Irma, Szmazsenka Nándor egyik unokája) írta 1993.05.20-án. Abban a történelmi korban ez volt a gyakorlat, az ítélet után kerítettek valami „bizonyítékot”. Az szintén a rendszer terméke volt, hogy egy tudományos konferencián olyan ember is tarthatott előadást, akit erre a tudása nem jogosított. Fura világ volt akkor.
A Szmazsenka legenda felébredt Csipkerózsika álmából, ezt követően már a képzett értelmiség is rákapott.
2011-ben Varga Endre László, a történelemtudományok kandidátusa, a Károli Gáspár Református Egyetem egykori adjunktusa, Taróczy Nándor magyar királyi altábornagy „Őfelsége katonája, Kádár alattvalója” című visszaemlékezéseit dolgozta fel egy tanulmányban. A tábornok úr Szmazsenka Nándor elsőszülött fia, a cikkíró Taróczy Jenő bátyja. A tanulmány második oldalán említi Varga professzor úr a telefonhírmondót egy hivatkozásban, a következőképpen:
„A telefonhírmondó ötlete Puskas Tivadaré volt, műszaki megalkotása Szmazsenka Nándor érdeme, aki VIII. kerület Futó utcai lakásában konstruálta meg és próbalta ki a prototípust. Ezután került sor a budapesti telefonhírmondó felállítására 1894-ben. Dr. Taróczy Erika, Dr. Zakariás Zoltán (Budapest, 2002). Taróczy Jenő és Bacsó Nándor közlése (Budapest, 2003). Ekkor már Puskás nem élt, útban hazafele az Egyesült Államokból 1893-ban Londonban elhunyt.”
Dr Taróczy Erika Szmazsenka Nándor öccsének (Ernő 1848) volt a dédunokája. Az itt nyilatkozó Taróczy Jenő (1919) Szmazsenka Nándor unokája a cikkíró Jenő fia, egyébként villamos mérnök. Dr Bacsó Nándor unoka volt, édesanyja leánykori neve Szmazsenka/Taróczy Ernesztina Emma Mária, Szamzsenka Nándor leánya. Dr Zakariás Zoltán pedig Szmazsenka Nándor Irma nevű húgának a dédunokája. Szóval utólag már mindegyik leszármazott megvilágosodott, csak az elmúlt 60 évben titkolták az ügyet. Az általuk közölt információ csomag azonban ellentmond Taróczy Jenő írásának a helyszínt és a követelményt illetően. Utóbbi szerint nem kellett műszaki szükségszerűségből valamelyik telefonközpontban próbálni azt a fránya indítóorsót, megoldható volt az már a Futó utcában is. A professzor úr egyéb információi sem vádolhatók lézeres pontossággal. Szóval hallott valahol valamit. Pletyka szint. Nyugalom, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést nem ezért a tanulmányáért kapta.
1993-ban, Puskás Tivadar halálának 100. évfordulóján Kozma Gyula jeles muzeológusunkon kívül más is jeleskedett. A Magyar Rádió kiadott egy zsebkönyv méretű kiadványt, magyar, angol (az angol nyelvi változat ISBN 963 7058 05 2 nyilvántartási számú.) és német nyelven. Ebben szerepel a telefonhírmondó felépítésének technikai ismertetése, amely szintén elfogadta a Taróczy Jenő cikkében leírtakat. A fejezet szerzőjének nevét nem közölték.
Megemlítendő az Álmok álmodói kiállítás, ahol Puskás Tivadar mellett ott mosolygott Szmazsenka Nándor arcképe, mint társfaltaláló. A kiállítás kurátora dr Gazda István kandidátus, tudománytörténész volt. 2022-ben feltett kérdésemre az ország leghíresebb technikatörténésze, a Magyar Tudománytörténeti Intézet igazgatója, kitérő választ adott, a kuratórium tagjaira hivatkozott, valamint felszólított, hogy publikáljam, ha tudok valamit. Továbbá megadta a kuratóriumi tagok nevét és elérhetőségét is. Két képzett muzeológus, két — doktori fokozattal rendelkező — műszaki tanár, két műszaki restaurátor, egyikük amatőr, két technikatörténeti amatőr kutató. Ez a csoport, nevezzük bizottságnak, saját kutatást is folytatott, ami kiemeli elhivatottságukat. Ez alapján alakították ki véleményüket két témakörben, az egyik a Szmazsenka legenda volt. Ezt tényként elfogadták, sőt még tódítottak is rajta. „A Puskás Tivadarnak tartott találmányok kritikai elemzése című” dátum nélküli – talán 2019 évi — emlékeztetőjük szerint összehasonlították az 1892.12.10-én beadott és 1893. 05.31-én elfogadott svájci, valamint az azzal teljesen megegyező 1893.02.13-án beadott és 1893.09.05-én elfogadott kanadai szabadalmak 9-9 rajzát a Taróczy Jenő cikkében (277 oldalon) szereplő 2db rajzzal. A rendelkezésükre álló két szabadalmi beadvány a cikkben pótbeadványnak nevezett, második szabadalmi beadvány változatot ábrázolja. Taróczy Jenő két rajza is a második szabadalmi változatnak felelt meg, de azokkal pontosan nem egyezik, ugyanis későbbi rajzjelekkel készült. A rajzokban a bizottság elvi egyezőséget talált, ami villamos mérnöki szempontból helyes megállapítás, és ebből arra következtettek, hogy a Taróczy Jenő 1939-es írása teljes egészében hiteles. Arra nem tértek ki, hogy a rajzjelek miért nem egyeznek a szabadalmak rajzaiban alkalmazottakkal. A kérdés persze nem ez volt, hogy egyeznek-e a különféle helyekről szerzett rajzok, hanem hogy valóban részese volt-e Szmazsenka Nándor a feltalálásnak. Mivel erre semmiféle bizonyítékot sem tudott Taróczy Jenő vagy a család bemutatni, azért érdekes lett volna tisztázni, hogy hogyan és mikor került egy titkosított szabadalmi bejelentés néhány nemzeti változata a család valamelyik tagjának a birtokába. Egyáltalán, történt-e ilyesmi? Olyan kérdésekkel, hogy szerző miért várt az édesapja halála után 24 évig a publikálással szintén nem foglalkoztak. Korabeli média vagy levéltári adatokat nem kerestek. Taróczy Jenő logikáját, mely szerint a szabadalom első változatát gazdasági megfontolásból kizárólag a telefonközponton keresztüli alkalmazásra tervezték -> a fejlesztés a telefonközpontban zajlott -> a fejlesztésbe bevonták a telefonközpont személyzetét -> a fejlesztésbe bevont telefonközponti személyzet tagja volt az édesapja -> az édesapja felfedezett valamit, ami függetlenítette a fejlesztés alatt álló berendezést a telefonközponttól és attól még gazdaságosabbá is vált -> azaz legálisan került a tulajdonába a szabadalom, sőt még a kapcsolódó levelezés egy része is, egészen 1897-ig, nem vizsgálták. Pedig bő 4 év eltérés van az 1892 novemberére datált felfedezés és az 1897-es levelezés időpontja között..
Napjainkhoz érve, 2024-ben, a szeptemberi könyvhétre jelent meg Csiffáry Gabriella asszony (nyugdíjazásáig főlevéltáros volt a Fővárosi Levéltárban) újabb kötete, címe: Akiktől más lett a világ 2. A kötetben a 123.oldalon olvashatjuk: „a technikai kivitelezést Szmazsenka Nándor, a budapesti telefonhálózat akkori műszaki igazgatója segített megoldani.” Ezt a kijelentését, a hitelesnek gondolt levéltáros hölgy, semmiféle levéltári dokumentummal sem támasztotta alá. Akkor vajon mitől lenne hiteles?
A legenda megvalósította önmagát, az állításait már bizonyítani sem kell, a témához kapcsolódó közéleti szereplők — újságírók, múzeológusok, történészek, levéltárosok — némelyike buzgón terjesztik ma is. A Szmazsenka unokák pedig – mint olvashattuk feljebb — kreatíven bővítették, módosították, a tendenciáról pedig a kuratóriumi bizottság sem akart lemaradni.
Az 1939-es cikkből kiemelt érdekesebb részleteket vegyük górcső alá. Esélyes, a többire már nem is nagyon kell majd kitérni. Legfeljebb egy-két súlyos tárgyi tévedés korrekcióját tesszük meg közösen.
275. oldal – Szerző elfelejtette közölni, hogy vakációs kisdiákként hol segített szerelni a telefonhírmondót. A Budapesti Magyar Királyi Állami Távbeszélő Hálózat központja és az 1.sz telefonközpont a Fürdő utca 10-ben, a 2.sz telefonközpont a Szűz utcában, a 3.sz telefonközpont a Szerencs utcában, a 4.sz telefonközpont a Széna téren, az 5.sz telefonközpont a Teréz körút 4 alatt volt. A hatodik a Kerepesi úton. Ezen kívül volt egy műszerész „személyzet” és egy hálózatfenntartási „személyzet”, no meg a raktár.
Szerző szerint csak két vezetékkel kellett volna összekötni a telefonközpontot a telefonhírmondó stúdiójával, ha az első szabadalom szerinti telefonhírmondó változat épült volna ki.
Nézzük meg az első szabadalmi bejelentés rajzát ennek eldöntésére. Mivel a Magyar Szabadalmi Hivatal (ma: Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala) 1896-ban alakult, Tivadar 1892-es szabadalmai nincsenek ott. Az 1892.07.14-én beadott és 1893.02.27-én elfogadott első osztrák beadványból dolgozunk most. Száma 43/971. Ez a dokumentum 8 db rajzon ábrázolja a megoldást, de csak az első rajzoldal 6 ábrája közül az elsőt érdemes néznünk. A Fig.1 rajz lett volna alkalmas a budapesti – egyvezetékes – telefonhálózathoz történő csatlakozásra. Az A1-A6 szimbólum jelzi a telefonközponti kapcsolókat. A villamosan is érdeklődőknek, B a villamos táplálás, S a kábelezés, Y1-Y6 az indítóorsónak nevezett leválasztó transzformátor, T pedig a mikrofon, akkori nevén transzmitter. Mi a baj ezzel a berendezéssel? A kapcsoló! Csak gondoljunk bele, a telefonhálózaton mindig valakit kell kapcsolni, megcsengetni, hogy keresik, megkérdezni, hogy a hívás vagy a hírmondó a fontosabb éppen neki. Akár bontják, akár zárják üzem közben a Ax jelű kapcsolók bármelyikét, az bizony villamosan „zaj”-t okoz, amit mindenki hallani fog. A leválasztó transzformátor kimenete és a felhasználók közötti vezeték szakaszok, leginkább a telefonközpont, mágnesesen szintén zavarforrások és zavar gyűjtők. Végeredményben a rajzon ábrázolt berendezés gyenge hangminőséget eredményezett volna.
A telefonhírmondó és a telefonközpont között a rajz szerint felhasználónként 1 szál vezetéket kellett volna kihúzni. Hat központban 1436 előfizető volt 1890-ben. De nem ez berendezés valósult meg, amit szerzőnk is így tudott. Akkor vajon hol serénykedett a kis vakációs, hol volt szemtanú?
276. oldal – „a telefonhírmondó szabadalom első változata a telefonhálózat igénybevételével valósult volna meg az alacsonyabb beruházási költségek miatt, ezért a fejlesztés a telefon vállalatnál történt a személyzet bevonásával” írta Taróczy Jenő.
Ahogy azt fentebb láthattuk, az első szabadalmi bejelentés sorozat osztrák első rajzoldalán, az ábrázolt berendezés valóban a telefonhálózat igénybevételével – de anélkül is — működhetett volna. Ez 1893-ban köztudott volt, hiszen Puskás Tivadar írt egy német nyelvű cikket, amely a Zeitschrift für Elektrotechnik folyóiratban 1893.10.01-én – Tivadar halála után — jelent meg. Ebben a fenti szabadalmi rajzokkal illusztrálva ismertette a berendezést. Mivel nem életszerű szabadalommal védeni valamit, amit a kerek világnak is publikálunk, a cikk nyilvánvalóan csak reklám célokat szolgált.
Ebből azonban kicsit sem következik, hogy a telefonhírmondó fejlesztése szükségszerűen a telefon vállalatnál történt volna, több okból.
–A Budapesti Állami Telefon Vállalat Bérleti vállalata 1890.07.18-tól megszűnt (végzés száma: 38473 sz. 4592/9). Helyette egy Budapesti Magyar Királyi Állami Távbeszélő Hálózat Bérleti Vállalat Részvénytársaság jött létre 1890.05.30-án (végzés száma 28380 sz. 2365/1). Igazgatósági tagok: Puskás Tivadar, Lánczy Leo, Dr. Mezei Mór, Raschka János. Két igazgatósági tag vagy egy igazgató és egy cégjegyzésre jogosított társasági hivatalnok együttes aláírása kell a képviselethez. Puskás Tivadar engedély nélkül nem végeztethetett „magán” munkát a telefon vállalatnál, ugyanis július 18-tól már nem rendelkezett irányítói hatalommal.
–Puskás Tivadar pár magyar mágnás (Szabó Miklós: Postamúzeumi évkönyv, 1989. 41.oldal szerint: gróf Andrássy Géza, gróf Keglevics István, gróf Klobusiczky János, gróf Eszterházy Mihály, Latinovics Albin, gróf Karácsony Camillo, gróf Hadik-Barkóczy Endre) anyagi bevonásával a telefonhírmondó létrehozására egy új magáncéget alapított, amely a Magyar utca 6-ban működött. Nem azért, hogy a telefonhírmondó fejlesztése ne ott történjen. Az 1893.03.01-i BME Magyar Gépipar szerint Pásztor Lajos mérnök volt az üzemvezető.
Tehát nem sikerült Taróczy Jenőnek az édesapját becselezni a fejlesztési munkába, így hiteltelenné válik az állítása, hogy a már titkosított szabadalmak az édesapja hagyatékában voltak. Ott voltak?
Térjünk vissza a vakációs kisdiákhoz is egy kicsit. A munkavégzés becsült időszaka kihámozható a cikkből. „1892 júliusában a kivitelezés a megvalósítás stádiumába jutott és októberre elkészült volna.”
Szóval júliusban kezdték volna a kivitelezést, akkor amikor Puskás Tivadarnak erre már nem lehetett ráhatása. Szmazsenka Nándor – Taróczy Jenő állítása szerint – októberben villantotta meg magát.
Az októberi dátummal is adódik probléma. Az első francia szabadalom beadási időpontja 1892.10.21, a svéd 1892.11.15, az angol 1892.12.04, a svájci 1892.12.10. Miért fizetett volna Puskás Tivadar egy halom szabadalmi díjat a régi szabadalmi oltalom megkérésére, ha már októbertől volt jobb műszaki megoldás? Pedig az angol bejelentést Puskás Tivadar jó barátja Louis Felbermann újságíró, író, műfordító intézte, biztosan nem késlekedett vele hónapokig. A beadványokon még a beadás időpontja, óra-perc is szerepel a jogviták elkerülésére.
Sem a telefonközpontban történő fejlesztés gondolata, sem az októberi fordulat nem tartozik a tények közé.
Ha már szóba került, nézzünk Puskás Tivadar fentebb hivatkozott cikkének egy részletét.
„Telefonos újságrendszerem meglévő telefonhálózatokhoz kapcsolódóan és önállóan is használható. Az, hogy a telefonhálózat, amelyre a telefonújságot csatlakoztatni kívánja, egyvonalas földvezetékes vagy duplavonalas telefonhálózattal van-e felszerelve lényegtelen a berendezésem alkalmazhatósága szempontjából, ahogy az is, hogy a hálózati előfizetők fel vannak-e szerelve mágneses telefonnal vagy adóval (akkumulátoros telefonnal), illetve vannak-e mágnesekkel (csengő induktorokkal), vagy akkumulátoros hívásra vannak felszerelve.”
„A hallgatók valamennyien kapcsolatban állnak a telefonújsággal, de nincsenek abban a helyzetben, hogy az előadást megzavarják sem tetszésnyilvánítással, sem rosszallással, folyamatos csengetéssel vagy a kapcsolat erőszakos megszakításával, hiszen az elrendezést úgy is meg lehet tenni, hogy egyidejűleg tetszőleges számú hallgatóval mindenki tisztán hallja az előadást, de a legjobb elrendezés eredményeként, amit az olvasó vagy a hallgató nem vehet észre, hogy a másik hallgatót hallgathassa.”
277. oldal – Mivel az eddigiekből látszik, hogy Szamzsenka Nándor nem volt a telefonhírmondó társfeltalálója, mindenkit érdekel, hogy – Taróczy Jenő állításának megfelelően — mikor és hogyan jutott hozzá Szamzsenka Nándor úr a szabadalmakhoz. Vagy, Taróczy Jenő eddigi állításainak megbízhatóságára tekintettel, történt-e egyáltalán ilyesmi.
A tények azt mutatják, hogy két szabadalom beadási hullám volt. Az első beadványok – vélhetően az újságban történt publikáció, mint promóció miatt — nyíltak, a második hullám – már használható berendezéseivel — beadványai titkosak voltak, ez utóbbiak nem kerülhettek nyilvánosságra.
A szabadalmi eljárásban adatpótlás van, szabadalmi pótbeadás nincs. Taróczy Jenő „pótbeadás” kifejezése vélhetően a második szabadalom beadási hullámot jelentheti. Fontos megjegyezni, hogy az első szabadalmi hullámban beadott kérelmek is megkapták a jóváhagyást! Taróczy Jenő nem tudott erről, a mondanivalója hitelessége kedvéért sorolt fel egy csomó szabadalmi hivatali kifogást. Az online elérhető szabadalmi beadványokat átnézve ezeknek nyoma sincs.
„A hagyatékban található iratok szerint ugyanis csak a mexikói és ausztrál szabadalmak nyertek végleges elintézést, míg a német, angol és amerikai bejelentések körül hosszas levelezések folytak még éveken át úgy, hogy még 1897-ig sem nyertek ezek befejezett elintézést.” írta Taróczy Jenő.
Az „elintézett ausztráliai szabadalom” kifejezésben az elintézett szó vélhetően a szabadalom elfogadását jelenti, ami 1893.03.30-án történt a Victoria Government Gazette szerint.
A cikkben feltűnő, hogy az 1893.03.30 előtt beadott szabadalmi igényekről (magyar első 1892.07.12, francia első 1892.07.22, svéd 1892.11.15, svájci 1892.12.10, spanyol 1892.11.23, francia második 1893.01.22, magyar második 1893.02.24, osztrák második 1893.02.14, dán 1893.03.19, kanadai 1893.02.21) szerzőnk nem tesz említést. A megemlített német és angol szabadalom esetében nem tudjuk melyik változatról beszél. A német első változat beadás 1892.07.19-én, az elfogadás 1893.12.14-én történt, az elismerő bizonyítvány ma is látható a Postamúzeumban. Az első angol változatot 1892.12.04-én adták be és csak 1898-ban került elfogadásra.
Ebből könnyen arra gondolhatunk, hogy 1893.12.14 után, de 1897 előtt kellett a Szmazsenka család birtokába kerülni a német és az angol szabadalom egy-egy példányának, melyet a Taróczy Jenő által sugalmazott feltalálói közreműködés ellenére le is kellett magyarra fordíttatniuk. Tivadarnak fordításra nem volt szüksége, hiszen anyanyelvi szinten beszélte mindkét nyelvet. De itt megint van egy kis gubanc. Szmazsenka Nándor beszélt németül, mivel osztrák felesége volt. Neki sem kellett volna fordítani.
A szabadalomhoz jutás időintervallumára két lehetőséget sikerült fellelni. Tivadar halála után öccse Albert eladta a telefonhírmondó társaságot és a magyar szabadalmakat – igen, mindkettőt — egy tőkeerős részvénytársaságnak. Az új vállalkozás működését 1895-ben egy „Közigazgatási bejáráson” ellenőrizte egy ad hoc bizottság, amelynek tagja volt Szmazsenka Nándor úr is. Ellenőrizni kellett, hogy a telefonhírmondó berendezés nem zavarja-e az állami telefon vállalat működését.
Ekkor bejárhatta Szmazsenka úr a Telefonhírmondó cég telephelyét, fizikailag talán hozzájuthatott a szabadalmi dokumentációhoz, amelyet nem a munkahelyére vitt, hiszen 1896.04.13-ig Albert még az állami telefon vállalatnál igazgatósági tag volt.
A másik lehetőség Albert 1896.04.13-i távozása a telefon vállalt igazgatóságából és cégből. A költözés zavaros időszak az adminisztrációban, előfordulhat, hogy elkallódik néhány akta és a folyó ügyek levelei még a régi címre mennek. Ezt az időpontot sugallja Jenő, állítja, hogy a szabadalmak jóváhagyása körüli levelezésből is sikerült szerezni valamennyit. Albert is beszélt németül és angolul, fordítani neki sem kellett.
A szabadalmakat és a kapcsolódó levelezést Szmazsenka Nándor – a fia állítása szerint — haza vitte és élete végéig hallgatott róla, hiszen titkosak voltak. Nándi bácsit a pénz sem érdekelte, tovább nevelte négy gyermekét, és naponta megverekedett a megélhetésért. Ez a történet így nem életszerű.
Szmazsenka Nándor élete nem volt annyira áttekinthetetlen vagy rejtélyes, hogy ne lehessen a viselkedését megítélni. Egy érettségizett, a technika iránt érdeklődő, jólelkű és talpig becsületes ember volt. Ezt látta otthon a szülői házban is. Az akkori távírdatiszti tanfolyam után Kassán és Debrecenben dolgozott, 1883.03.26-tól végkielégítéssel nyugalmazták a 39 éves embert, mert nem volt mérnöki végzettsége. 1881-ben a kassai székesegyház a és a tűzoltó szertár között, mint „távíró építésvezető” telefonvonalat építtetett ki. 1890-től a már 46 éves ember a Budapesti Magyar Királyi Állami Távbeszélő Hálózat Bérleti Vállalat Részvénytársasághoz nyert felvételt, mint az üzletvezető-személyzet csoport műszaki igazgatója. Ez műszaki ügyintézői munkakört takar. Nyugdíjazásáig, 1907-ig dolgozott ott. Nem lopott, soha semmit, szabadalmat sem!
A szabadalom megszerzésével kapcsolatban más kérdés is felmerül. Jenő az 1939.08.27-én megjelent újságban azt állította, hogy a dokumentumokat a Kassai Magyar Műszaki Múzeumban (korábbi Pénzügyigazgatósági palota) helyezte el, ahol bármikor megtekinthető. Az első bécsi döntés után, 1938.11.11-én vonult be a magyar hadsereg Kassára. Dr Lósy-Schmidt Ede a Műemlékvédelem című kiadvány, 2008. évi, 4. számának 293-oldalán közöl egy visszaemlékezést. E szerint 1939. május havában indult el múzeum műszaki gyűjtemény Kassára, de a Pénzügyigazgatósági palota tatarozásra szorult volna. Erre nem volt pénzügyi keret, végül a gyűjtemény a vasúti kincstár tulajdonát képező cseh vasútigazgatósági palotába került.
Meg sem nyílt múzeumba nem lehetett leadni dokumentumot archiválásra. Jenő fantáziája zátonyra futott. De örülünk, Nándi bácsi emlékét, jó hírét, nem érte sérelem.
Azt láthattuk, hogy Jenő testvérei nem emlékeztek a néhai dicső eseményekre és Jenő is csak 46 évvel később, 60 évesen világosodott meg. Miért?
Jenő nem tudott a szabadalomból jogszerűen szerezni a védettség lejártáig. Lehet, emiatt vártunk az okosságra ilyen sokat. Jenő a szülei 1915-ös haláláig, azaz majdnem 36 éves koráig együtt élt a szüleivel a lakcímjegyzék szerint. 1925.12.01-én indult a rendszeres rádióadás hazánkban, aminek következtében a telefonhírmondó lassan elhalt, a szabadalmi díjat akkor már nem fizette senki, az szabaddá vált. Jenő gépészmérnök volt, aranydiplomáját 1958.10.16-án vette át a BME-n. Egész életében a vasútnál dolgozott egy műhely részlegnél, ahol volt távíró, de a hadseregben – ahol tartalékos százados volt — beosztása miatt szintén találkozott távíróval. Az édesapja révén érdekelhette a téma. Az 1939-es cikk komoly villamos ismeretekről tesz tanúbizonyságot, és addigra már ezt a cikket szabadalom bitorlás nélkül is meg tudta írni. Az látszik, hogy hozzáolvasott, mert az elintézett ausztrál szabadalom a pontatlan újságírói hírek átvételét mutatja. Az ausztrál államszövetség megalakulása előtt nem lehetett ilyesmit elintézni. Az Victoria állam elfogadó nyilatkozata volt, amely akkor közismert volt, ma pedig a Postamúzeumban kiállítási darab. A szabadalmi hivatalok Jenő által felsorolt kifogásai szakmailag helytelenek és valótlanok, mert a szabadalmi beadványokat, az első körben beadottakat is, elfogadták.
278. oldal – A Taróczy Jenő által írt bizonyító erejű dokumentum valahogy nem került elő. Felmerül a kérdés, hogy a fenti füllentéscunami után egyáltalán létezhetett-e ez a „kötelező nyilatkozat”? Ehhez a hagyatéki eljárás indulását elég vizsgálni. Puskás Tivadar 1893.03.16-i halálát követően bő egy hónappal, pontosan 1893.04.20-án került elő az özvegy, aki nem vett részt a temetésen sem, mert nem tartózkodott Európában. Egy lendülettel – az árvaszék (korabeli gyámhivatal) kijátszására — átruházta a teljes örökséget Albertre, Tivadar öccsére. Zsófia asszony, az özvegy, ekkor még hivatalosan Waasenben (Graz mellett) lakott, de ideiglenes címe Magyar utca 28 volt. Albert ideiglenesen a Magyar utca 40-ben lakott akkor. Őt ugyanis vélhetően Kolozsvárról rángatta ide az özvegy. Albertnek 1885-től Kolozsváron papírgyára volt.
Az összehozott átruházási szerződés 2.pont utolsó bekezdése: „Egyszóval Puskás Albert úr e szerződés alapján megszerzi a szabad és korlátlan tulajdon minden jogát az 1. pontban rögzített találmányra, valamint az özvegyet és az örökösöket a néhai Puskás Tivadar úr e találmánya után megillető minden jogra, ugyanakkor azonban átvesz minden terhet és kötelességet, melyek az átruházás tárgyát képző találmányhoz, és a már működő vállalkozáshoz harmadik személyekkel és társaságokkal szemben fennállnak.”
Tehát Albert kiadhatta volna az inkriminált „kötelező nyilatkozatot”, ha Tivadar igazgatói posztjának átvétele után bármiféle dokumentum alátámasztotta volna Szmazsenka Nándor közreműködését. Albert ismerte a telefonhírmondó történetét, hiszen az induláskor segédkezett a bátyjának, ahogy a fentebb már hivatkozott 1893.03.01-i BME Magyar Gépipar cikke ismertette. A vállalat eladásakor a befektető mágnásokat ki kellett fizetni. Az elmaradt haszon miatt Keglevics gróf hőzöngött a Felsőházban, de nem zavart sok vizet, csak médiaérdekesség volt. Szóval, ha lett volna ilyen „kötelező nyilatkozat”, akkor arról Albert értesült vagy tudott volna. De nem volt. Emiatt nem követelte a pénzét Szmazsenka Nándor, pedig ráfért volna. Kire nem?
A 10 % meg Albert összekapcsolását azért érdemes vizsgálni. Miután Albert átvette a telefonhírmondó vállalat irányítását, rendezni kellett a találmány üzemeltetésének engedélyezését, mert az egy miniszter szóbeli engedélyén alapult. Ekkor megszületett hazánk és a világ első – nem nyomtatott sajtóra vonatkozó – médiatörvénye, azaz megtörtént az első engedélyezés. Viszont a budapesti távbeszélőhálózat bérleti vállalat részvénytársaság 1893. évi április hó 11-én kelt beadványában (27.175/1893) bejelentette a kereskedelmi miniszternek, hogy az időközben elhunyt Puskás Tivadarral külön megállapodást kötött. E megállapodás értelmében a részvénytársaság (melynek egyik igazgatója Puskás Tivadar volt) megengedte Puskás Tivadar magánzónak, a telefonhírmondó tulajdonosának…, hogy a távbeszélő vezetékeit a Telefonhírmondó céljaira ideiglenesen igénybe vegye s kikötötte, hogy Puskás a Telefonhírmondó jövedelmeiből, vagy értékesítéséből a bérleti vállalatnak 10 százalék részesedést fizessen. Nevezett részvénytársaság kérte, hogy az engedélyokirat kiadásánál a kereskedelmi miniszter ezt a megállapodást is vegye figyelembe.
A távbeszélőhálózat bérleti vállalat e követelését a közte és az állam között 1887.augusztus 31-én létrejött szerződés 7. §-nak első bekezdésében foglaltakra alapította, miszerint: “A bérlet tartama alatt (1917. évi augusztus 31 -ig) sem maga az állam nem létesíthet, sem másoknak nem adhat engedélyt Budapest főváros és Újpest területén oly vállalat létesítésére, amely akár a jelen telefonrendszer megtartásával, akár bármely új találmány felhasználásával a főváros és Újpest területén belül távbeszélésre használható, vagy a jelenlegi telefonhálózatra nézve versenyüzletet képezne.”
A keresetet persze elutasították, mert a tömegkommunikáció állami monopólium, a telefonhírmondó meg nem vette igénybe a telefonhálózatot, azaz a beadvány több tekintetben is alaptalan volt. Így került Albert kapcsolatba a 10% részesedéssel.
Összefoglalva: a népmesei elemekkel gazdagon megtűzdelt, fantáziadús történet egy kísérlet volt, amely a feltalálói dicsőség megszerzésére irányult, majd később egy politikai kurzus ezt a saját céljaira felhasználta, végül átment a köztudatba.
A hivatkozott politikai kurzus állásfoglalása eltérően találta meg az érintett családokat. A Puskás család tagjai Magyarországon éppen a túléléssel küzdöttek, nem foglalkoztak a frissen csiholt „szocialista tudománnyal”. A Taróczy családot, rokonságot viszont rendesen feltüzelte a lehetőség, lelkesedésüket olvashattuk Kozma Gyula tanulmányában, igazán szívhez szóló volt. Nézzünk rá ennek állításaira.
1915.09.30-án déli 12 órakor a Budapest Műegyetemi rakparton kifogták a Dunából Szmazsenka Nándor holtestét. A halál oka fulladás, öngyilkosság, a halotti anyakönyv szerint. Az újságok is tudósítottak az esetről.[1] Az öngyilkosság Tivadar halálát követően 22 évvel később történt.
Az öngyilkosságot mégis Puskás Tivadar nyakába akarta varrni Kozma Gyula és a nyilatkozó Taróczy unoka, mondván Szmazsenka Nándor pénzét elszedte Tivadar és ezzel a halálba kergette a szegény embert. A gusztustalan hazugságokat olvasva, az ember elmereng, tiszta szerencse, hogy a Kennedy gyilkosság nem jutott az eszükbe.
1915.10.25-én elhalálozott Szmazsenka Nándorné, született Herold Mária. A halál oka „hasmirigyrák”. Azaz Szmazsenka Nándor úr felesége utolsó stádiumos rákos volt az öngyilkosság idején. RIP.
Az unoka generáció „hiteles” rokoni nyilatkozatai a Budapest VIII kerület Futó utcába helyezik Szmazsenka Nándor feltételezett prototípus konstrukciós munkáit. Szmazsenka Nándor a családjával 1890-1903 között a Budapest, VIII Baross u 91, a telefonhírmondó raktárának is helyet adó házban, 1903-ban Budapest, VIII Népszínház utca 42, majd 1915-ig a Budapest, VIII Illés u 4 alatt lakott. Halotti anyakönyvén a Budapest I. Verpeléti út 15 cím szerepel. Hogy ki lakott a Futó utcában nem tudom, Jenő sem tudta. Unokák, dédunokák pedig nem dokumentálták.
A Szmazsenka legenda tehát nem bizonyult valósnak. Azért nézzünk pár kapcsolódó képet.
[1] 1915.10.12 A Újság, 1915.09.20 Magyarország, 1915.10.02 Pesti Napló, 1915. 41.szám Vasárnapi újság
Vélemény, hozzászólás?