Válásom oka

Nem vagyok babonás, de valóban úgy tűnt, mintha ettől kezdve a sorsomat irányító szerencsecsillagomat felhők takarták volna.
Eddig nem beszéltem a számtalan intrikáról, melyet mindig újra a féltékeny egyiptomi udvar szőtt. Ezek nem egyszer azzal fenyegettek, hogy veszélybe kerül házasságunk békéje. Én nagyon önállóan nőttem fel, az abszolút tisztesség légkörében, amelyben sohasem merülhetett fel kétség, vagy hátsó gondolat. A keleti gondolkodásmód a vitathatatlan kvalitásai ellenére szükségszerűen különbözött az enyémtől. Abbas Hilmit Európában nevelték és én őt Európában ismertem meg, amit azonban gyakran nem vettem figyelembe, az az volt, hogy ő keleti ember maradt, és egy másik világhoz, egy másik felfogásmódhoz tartozott.
A bennünket végül szétválasztó utolsó döntő intrikát rafinált ügyeséggel a ceremóniamesternőm, Hadijä Refiäh , eszelte ki. Az évek során, amíg ő körülöttem volt, a legbehízelgőbb módon alázatosan, és látszatra teljesen odaadóan viselkedett. Habár ő számomra mindig unszimpatikus volt, sohasem tagadtam meg egyetlen kívánságát sem. A megtévesztő magatartásával addig ment, hogy rendszeres időközönként – állítólag, hogy meglátogassa a beteg lánytestvérét Alexandriában –, több napos szabadságot kért. Valójában – mint azt utólag megtudtam – egy kicsi, rosszhírű hotelban egy csapatnyi szamárhajcsárral mulatozott. A ceremóniamesternőm magas udvari funkciói természetesen lehetővé tették, hogy a khedive legszűkebb környezetével titkos kapcsolatokat építsen ki – melyekről mit sem tudtam. A titkos jelentései abban álltak, Casonato asszony írásos mediális szeánszain, amelyeken néha ő is részt vett, a megjelent „Xenorva Rex szellem” nevének férfi testi létet tulajdonított, akivel állítólag titkos viszonyban álltam. Az alantas erotikus fantáziáit a jelentéseiben a legvalószínűtlenebb részletekkel színezte ki. Ezekről kezdetben mit sem sejtettem.
Egy nap így szólt hozzám Abbas Hilmi: „Különös dolgok történnek Musturutban.” Értetlenül néztem rá. Csak akkor fog majd erről velem beszélni, ha már mindent pontosan tud – ez volt egy egyetlen dolog, amit megtudhattam tőle. Éreztem a bizalmatlanságát, ami nagyon nyomasztott. Hallgatás férkőzött közénk, ami egyre fojtóbbá vált, mígnem a férjem egyik európai funkcionáriusától váratlanul megtudtam a teljes igazságot. Képtelen vagyok leírni, mennyire mélyen megsebzett az, hogy a khedive ezeket a hazug jelentéseket olvasta, anélkül, hogy azonnal hozzám jött és mindent elmondott volna. Az aljas rágalmazó meghallgatásra talált nála. Egy világ omlott össze bennem.
Azonnal döntő megbeszélésre kerítettem sort. A ceremóniamesternőmnek rögtön el kellett hagynia a palotát, és vissza lett küldve Konstantinápolyba. De ezzel számomra még nem fejeződött be az eset. Noha a férjem biztosított arról, hogy soha egyetlen szót sem hitt el ebből az intrikából, képtelen voltam megérteni őt és megbocsájtani neki. El akartam menni. Hosszú habozás után hozzájárult ahhoz, hogy Európába utazzak, mivel azt remélte, hogy a távolban higgadtabb felfogásra tudnék jutni. Bécsbe utaztam, onnan Villachba, ahová a khedive utánam jött, hogy álláspontom megváltoztatására bírjon. Közben sokat gondolkodtam. Abbas Hilmi iránti szeretetem megmaradt, de már nem volt elegendő ahhoz, hogy a bizalma hiánya felett érzett megalázó csalódásomon felülkerekedjen. Akkor lehetetlennek tűnt számomra, hogy megint visszatérjek abba a világba, ahol a pompa és a ragyogás ellenére a saját személyes életem elsorvadása fenyegetett. Európai nőként, aki éveken át csak titokban és álruhában lehetett szabad ember, ellenállhatatlan módon elfogott a vágy az intrikák és bizalmatlanság nélküli élet után.
Felőrlő belső küzdelmek után Abbas Hilmi belegyezett a válásba, ami nekem – mindennek ellenére – nem kevésbé volt könnyű, mint neki.