Hang a függöny mögül

A kedive távirati irodája a méretadataimat megküldte a legnagyobb párizsi divatházaknak. Így az arannyal és ezüsttel hímzett, hermelinnel bélelt kabátjaimat a Szajna partjáról külön futárokkal küldték a Nílus partjára.
Az egyik napon, amikor minden új ruhám megérkezett Musturutba, mint mindig, az abdini hivatalos palotába utaztam, ahol a kedive audienciákat tartott. A fogadások alatt az audienciaterem melletti szalonban szoktam tartózkodni. Ennek üvegajtóira selyemfüggönyök voltak feszítve, melyekbe a körömollómmal számtalan kis lyukat vágtam, és ezeken át minden a szomszédos helyiségben történő dolgot megfigyelhettem.
Egy kis alabástrom asztalon feküdt előttem a fogadandó személyek listája az audiencia pontos időadataival, melyet a kedive ceremóniamestere készíttetett el számomra. A listán nehezékként egy bronzló állt, mellyel határozott kopogással jeleztem, ha a kihallgatás számomra túl sokáig tartott. Az akkori német követ, aki tudta ezt (mivel Keleten mindent megtud az ember), és akinek néhány audienciáját ily módon megrövidítettem, gyakran azzal a megjegyzéssel vigasztalta magát, hogy „a civilizációs elem lekopogott”.
Azon a napon, az audienciák után ebbe a szalonba, mint mindig egy kis terített asztalt hoztak be az ebéddel, Abbas Hilmi egy szórakozott pillantást vetett a körülöttem kupacokban fekvő könyvekre, és megkérdezte tőlem: „Mon enfant, van utána egy kis időd? Ma délután le kell mondjál a könyveidről, mivel szükségem van rád.”
Amikor az asztalt elvitték, eltűnt egy pillanatra, majd megjelent újra az arannyal hímzett, kitüntetésekkel teli egyenruhájában, a tarbus tűzvöröse felett most nagyon komoly pillantású szürkéskék szemekkel.
„Vedd a fátyladat.” – mondta. Aztán kézen fogott és a fogadótermek hosszú során átmenve egy magas, csak egy damasztfüggönnyel lezárt kapuhoz értünk.
Most a függöny mögül Egyiptom nagy kádijának a hangját fogod hallani – lassan mond utána, amit ő mond neked.” Ezután egyedül hagyott, és eltűnt a függöny mögött. Hosszú hallgatás után távoli morajt hallottam, majd tompított lépteket, melyek lassan a füg-gönyhöz közelítettek. Egy mély, nyugodt hang elkezdett nagyon lassan skandálva arab szövegeket mondani, melyeket még sohase hallottam. Amikor a hang, minként várható volt, abbamaradt, megértettem, hogy most rajtam volt a sor, hogy a szent formulákat megismételjem. Háromszor folytatta a mély hang, és háromszor ismételtem meg a titokzatos szavakat.
Ismét elmúlt valamennyi idő, amely számomra végtelennek tűnt. A lépések a függöny mögött eltávolodtak. Én még mindig mozdulatlanul álltam. Hirtelen megnyílt a függöny, és Abbas Hilmi, az „Urak Ura” állt előttem.
„Hanim Effendimiz – mindannyiunk Úrnője –, a nagykádi Djavidjan hercegnő őfőméltóságát összeadta Egyiptom khedivéjével.”
Amikor visszatértem Musturutba, az összes szolgálónőm a palota második terme előtt állt, és mélyen meghajolva a keleti üdvözléssel fogadtak, amelynek jelentése: „Felemelem a földet, melyre lábad lépett, megérintem vele a szívemet, ajkamhoz emelem, hogy megcsókoljam, és engedelmességem jeléül a fejemre helyezem.”