Európai nő a háremben
Egyre valószerűtlenebbnek tűnik számomra, hogy az európaiaknak milyen furcsa elképzeléseik vannak a háremről. Az elképzeléseik olyanok, mintha egy giccses filmből erednének. A hárem egy török szó, amely az arab nyelvből származik, ahol tulajdonképpen azt jelenti, hogy „tilos”, „nem megengedett”, „törvénytelen”, de egyúttal azt is, hogy „szent”, „ellenálló” és „sérthetetlen”. Így például a Kába, a Mekkában lévő fekete kő és az egész terület, amely körülveszi – „hárem”, és a zarándokidő alatt tilos ott akárcsak a legkisebb élőlényt is megölni.
A hárem alatt a keleti nyelvhasználatban a háznak azt a részét szokás érteni, amelyben csak nők élnek, szemben a szelamlikkal, ahol a férfi a férfi látogatóit fogadja.
Nemcsak a háremről, hanem a rabszolganőkről is rendszerint teljesen téves elképzeléseik vannak az embereknek. A rabszolganők nem „kéjtárgyak”, hanem szolgálónők, akiknek pontosan meghatározott tevékenységeket kell ellátniuk, akárcsak Európában a házi alkalmazottaknak. Voltak rabszolganők, akik csak az asztal körül szolgáltak, másoknak az volt az egyetlen ténykedésük, hogy elkészítsék a török kávét és felszolgálják azt, megint mások az úrnő, vagy az úr ruhatárával foglalkoztak. A rabszolganőket vagy ajándékba adták, vagy megvették. Pontosan úgy, miként az európai házi alkalmazott, a rabszolganő havi bért kapott, amely teljesítményeinek megfelelően növekedett. Ez az én időmben négy és húsz egyiptomi font között volt, tehát az akkori fizetőeszközben száz és ötszáz márka közötti összegre rúgott. Tehát ha egy rabszolganőt, amelyet gyermekként ezer forintért vettek, és később a tulajdonosa fel akarta szabadítani és meg akarta házasítani, úgy ő a rabszolgájának hozományként ugyanazt az összeget kellett adnia, mint amennyiért ő megvette. A hercegi háremekben szokás volt, hogy a felszabadított nő a házasságkötése után is ugyanazt a fizetést kapta havonta élete végéig, amit rabszolganői utolsó feladatkörében kapott. A „Daira Khassa”-nál – a khedive abdini palotájában lévő uralkodói magánpénztáránál –, minden hónapban számtalan elegáns kocsi haladt el, amelyekben előkelő elfátyolozott hanumok ültek, magasrangú tisztek, miniszterek és méltóságok feleségei, akik a kasztráltjaikkal elhozatták az aranyakat tartalmazó piros selyemzsákocskát, melyben a korábbi rabszolgabérük volt. Nem szégyellték magukat, hogy korábban rabszolganők voltak. Ellenkezőleg, egyáltalán nem tartozott lealacsonyító dolognak egy rabszolganőt egy előkelő háremből feleségül venni, mivel ő magával vitte a kifinomult viselkedésformákat, és a sokéves udvari tapasztalatai révén fejedelmi légkört vitt az új önálló otthonába, ami a férjének tiszteletére szolgált.
3. kép Zubeida Djavidan gyakran kísérte a kedivét utazásai során férfi álruhában
A rabszolganő és egy európai szolgálónő között már abban is nagy különbség van, hogy ha a muszlim férfi és európai női alkalmazottja közötti szerelmi viszonynak következménye lesz, akkor a férfi kivonhatja magát az afférból, ellenben a rabszolganő gyermekének ugyanolyan jogai és legitimitása van, mint a hites feleség gyermekének!
A rabszolganő olyan nagy mértékben a családhoz tartozik, hogy a vallástörvény értelmében minden rossz, amit ő tesz, a gazdájára hull vissza, aki egyedül viseli a kötelezettséget. Teljes felelősséggel tartozik a rabszolganő testéért és lelkéért, aki az urának egy része. Ha egy zarándok a mekkai zarándoklatára magával visz egy rabszolganőt, akkor a zarándoklat nem a rabszolgának lesz betudva, hanem az urának, mintha ő kettő zarándoklatot tett volna.
A khedive palotáiban minden rabszolganő cserkesz származású volt, akik a fehér bőrükről, szép növésükről és a nagy, mandulaformájú szemükről voltak híresek. Azok a rabszolganők is, akiket a konstantinápolyi ifjútörök felkelés után Abdul Hamid nagyszultán feloszlatott háreméből átvettem, mind cserkesz nők voltak. Soha nem volt török rabszolganő, mivel egy török soha nem adná el a gyermekét.
Egy fejedelmi hárem összes rabszolganője élén a bas khalfa, a főrabszolganő állt, aki úrnője teljes bizalmát élvezte. A számtalan hárembeli feladatai közé tartozott az is, hogy szigorúan őrködjön afelett, hogy a havi menstruációja idején egy rabszolganő se hagyja el a szobáját, mert tisztátalannak számított, és ez idő alatt egy másik nő szolgálta ki. Még virágot sem öntözhetett – nehogy azok elhervadjanak.
A rabszolganőkhöz való viszonyom különös volt. Rám, mint kivitételes jelenségre tekintettek, aki a megérzésük szerint mégsem illett egészen a hárembe. Az a mód, ahogy bántam velük, ahogy nőként emberi kapcsolatot kerestem a nőhöz, mindig a legmélyebb zavarba hozta őket. Ha egy rabszolganő előttem lesütött szemmel állt, ahogy azt a szokás megkívánta, néha azt mondtam neki: „Szép szemed van, nézzél rám” – erre úgy tűnt, hogy félelemből ki akar térni ez elől, ha azt gyanította, hogy benne talán egy riválist látok. A sztereotip válasz ez volt: „Csak a Hanum Effendimiznek van szép szeme.” A rabszolganő kiszolgálja úgy az úrnőt, miként az urat, aki a háremben alszik. A felöltözködésnél odanyújtja neki a ruhadarabokat és segít a vetkőzésénél, előkészíti a fürdőjét, és ellazításként megmasszírozza a talpát. Ezáltal természetesen olyan intimitás jön létre, amely az úrnő számára veszélyes lehetne. Egy jól vezetett háremben, amelyben autoritása van a nőnek, ritkán fog megtörténni, hogy az úr a neki engedélyezett intimitásból erotikus szokást csinál, mert az úrnő szeme, a bas khalfa, gondoskodik arról, hogy minden rabszolganőt eltávolítson az úr közeléből, ha gyanítható, hogy közöttük a leghalkabb viszony is kezd kialakulni. Azért, hogy a bas khalfá-nak a szeme ennyire éber legyen, az úrnő nem fukarkodott ékszerekkel, csengő pénzérmével és jó szavakkal.
Ha egy úrnak kettő, vagy több felesége van, ahogy azt a vallás megengedi, úgy mindegyik feleségének megvan a maga palotája, vagy ugyanabban a palotában, de külön szárnyakban laknak.
Az úron és a legközelebbi vérrokonain kívül az egyedüli „férfiak”, akiknek mindig bejárásuk volt a hárembe, amelyben tulajdonképpen az egész életüket leélték, azok a kasztráltak voltak. A kasztráltak nem voltak rabszolgák, mint korábban, hanem őket fel lehetett venni és el lehetett bocsájtani, és jogukban volt állást változtatni, ha az nekik nem tetszett. Az eunuch inkább reprezentatív személy volt, aki nem végez semmilyen tényleges munkát. Az úrnőt és a rabszolganőket is elkísérte, amikor ők elhagyták a háremet, és a bevásárlások során is. Ő alkudozik és fizet, és minden értelemben ő létesíti a külvilághoz való kapcsola-tot. A főkasztráltnak magas társadalmi kötelezettségei vannak: ő képviseli az úrnőt, helyette tesz látogatásokat, jókívánságokat és ajándékokat közvetít. Azok a kasztráltak, akikkel nekem volt dolgom, a női és férfi jellemtulajdonságok különleges elegyei voltak. A hallatlan beleérző képességük mindig ámulatba ejtett. A legokosabb szobalánynak is el kellett volna magyaráznom, milyen anyagokat és színeket válasszon az új selyemkabátjaimhoz, ellenben az eunuchnak csak annyit kellett mondanom: „Menj és hozz valami nekem tetszőt”. És ő mindig megtalálta azt, ami előttem lebegett, és azt is, amire nem gondoltam. Lényének férfi része akkor nyilvánult meg, amikor férfival beszélt, de egy nővel a legmagasabb női differenciáltsággal beszélgetett.
A kasztráltak természetesen semmin sem csodálkoztak és mindent megértettek, de a rabszolganőim kezdetben nagyon csodálkoztak azon, hogy tulajdonképpen kettős életet élek: egy mohamedán hanumét, és egy európai nőét. A mohamedán nő rendszerint otthon marad, ha a férfi elmegy az ügyeit intézni. A férjem hivatalos feladata az volt, hogy uralkodó legyen, a magánelfoglaltsága pedig mint egy nagystílű farmeré, mivel az egész szeretete a földdé volt, amit ő, úgy, mint más senki sem, megművelhetővé és termővé tudott tenni. Én tehát nem csak naponta utaztam el hozzá az abdini kormányzati palotába, ahol az audienciáit tartotta, hanem az összes útjára is elkísértem minden tartományaiba és látogatásaira. Ameddig ezek az utak magánjachtokon és különvonatokon történtek, amelyeken háremrészlegek is voltak, miként a palotákban, elfátyolozva követtem őt a női kíséretemmel együtt. Ha kiszálltam a vonatunkból, a szerelvény kediva részére szolgáló részlegének tisztjei lesütött szemmel tisztelegtek. Maga a kedive sem szólíthatott meg a nyilvánosság előtt, ha a fehér arcfátyol volt rajtam, amit a mohamedán nő csak a háremben vesz le. Ezek az utazások mind egy másik palotában fejeződtek be, ahol látogatásunkra mindig minden készen állt, így nem kellett soha még egy kézitáskát sem magunkkal vinni. Ismailliahban a csatornánál volt a khedive legszórakoztatóbb palotája, amelyben a luxusszobák mellett közvetlenül csak egy vékony ajtóval elválasztva voltak a teve-, szamár-, és lóistállók, így egész éjjel, mint egy karavánszerájban, lehetett hallani az állatok bőgését, nyerítést, és azt, ahogy a lábukkal kapálnak. Itt éreztem magam a legjobban, mivel itt volt legélénkebb az élet. Nem lehetett nagyobb ellentétet elképzelni a Nílus partján lévő edfinai palotához képest. Ez fehéren és álmodozón egy óriási nagy parkban áll, melynek a Nílus mentén mozaikkövekből művészien összeállított útjait magas virágzó leanderek szegélyezték. A folyó ott olyan csendes és mozdulatlan, hogy egy feszített sárgászöld szalagnak hat, amelyen a narancsszínű, piros és kék vitorlájú bárkák hangtalanul siklanak tovább.
A kedive azonban nem barátja a csendnek. Alig, hogy megérkeztünk ebbe az elvarázsolt palotába, megdöbbenésemre felhúzta az ott lévő csaknem kétszáz zeneeszközt. Ezek között minden képviselve volt az orgonaszerű orchestriontól kezdve, az ütősökön és harsonákon át, az antik, filigrán megmunkálású, madárcsicsergés hallató aranyból készített dobozig.
Még hallom e palotakertek mozaiklapjain a hosszú selyemuszályaim suhogását, melyek hossza a hercegnői rangomat szimbolizálja. De hallom még az arany sarkantyúk csengését is, és az is én vagyok, az arcot eltakaró fátyol nélkül egyiptomi őrnagy egyenruhában, a piros tarbust ferdén a bal fülemre ültetve, amely a szárnysegédi rang jele, a két arany királyi koronával a váll(lap)on, két revolverrel a szűkre csatolt szíjon, mint a kedive legodaadóbb szárnysegédje. Így elkísértem az effendinát sok más útján a Seitanon, a Sátánon, a fekete arab ménemen. Emlékezetemben képek tűnnek fel: hosszú lovaglások a végtelen sivatagban, tavasz van – a sivatag virágzik. Számtalan kicsi rózsaszínű, sűrűn egymásba kapaszkodó virágcsillag illatozó gyepként borítja be a különben sima vörös talajt. A két ló feje egymáshoz ér. A fehér és a fekete mén istállótársak, és a két lovas – az uralkodó és a szárnysegéd – az életben társak. A lebukó nap irányába lovagolunk, amíg fel nem tűnik a nagy sátor, amelyet számunkra a szőnyegekkel, fekvőhelyekkel, rudakkal és sátorfeszítőkkel ötven türelmes teveháton előre odavittek. Ha leszállunk a lovainkról, hogy belépjünk a sátrunkba, az tulajdonképpen olyan, mintha az egyik palotánkba mennénk. A magas csarnokot, melyet háromméteres rudak támasztanak alá, és amelynek falaira drága szőnyegek vannak kifeszítve, hatalmas gyertyák fénye árasztja el. Ezek a mennyezetre erősített, hosszú láncon lógó művészien kivitelezett vörösréz lámpákban égnek. A talajt falapok borítják, melyen perzsaszőnyegek fekszenek. A falak mentén arannyal átszőtt brokátpárnás díványok és kicsi kerek elefántcsont betétes faragott asztalok állnak. Sok, kizárólag a mi magáncéljainkat szolgáló melléksátor sorakozik a sátorcsarnok két oldalánál és a hátfala mögött. A kíséret, a testőrség és a személyzet más sátrakban helyezkedik el – szigorúan elkülönítve a mi sátrunktól.
Most itt a sivatagban is, miként az abdini palotában, szolgák hozzák be a vacsorához terített asztalt, sült galambokkal, joghurtos rizzsel, kicsi édes mézes süteménnyel, és ezekhez az italt csiszolt poharakban, a szokásos narancslimonádét, benne mazsolával, pisztáciával és mandulamagvakkal. Egyetlen szolga sem merészel a felszolgálás közben mosolyogni, ha a kedive a szárnysegédjét „szeretett gyermekemnek” szólítja. És amikor a török kávénál, miután a szolgák elhagyták a sátrat, az egyiptomi tiszti egyenruhában lévő szárnysegéd letépi a fejéről a kellemetlen piros tarbust, amelyet az illem szerint senki sem vehet le az uralkodó jelenlétében, sőt, elkezdi kigombolni az egyenruháját, amely szorítja a mellét, a kedive elvarázsló mosolyával mondja: „Milyen szép vagy, de milyen kár, hogy levágtad a hajadat.”
Kint a sátor előtt a kék éjszaka szürkület nélkül ereszkedett a sivatagra. A csenden át parancsszavak hangzanak. Egy tiszt a szolgálatba lépő őrségnek ad utasításokat: „Szemetek legyen éles, mint a sólyomé, a fületek hallja meg a sivatag a legtávolabbi neszét is, érzékeitek legyenek csiszoltak, akár a hajlékony tőrök! – Ti vagytok felelősek az Urak Urának biztonságáért.”
A sátor nyitott bejárata előtt folyamatosan siklanak az őrkatonák árnyékai tova. A nagy hallgatást csak néha szakítja meg sakálok távoli üvöltése. Mi kinézünk a csillagokkal teleszórt sivatagi éjszakába. A khedive kilép a sátor elé, és utasítja az őrséget, hogy húzódjon vissza.
Nem húzzuk be a függönyt. És mintegy az örökkévalóság bölcsőjébe ágyazottan csupán két egymást szerető ember vagyunk, akiknek szíve már semmit sem tud címekről és rangokról.
Másnap reggel, amikor kilépünk a sátorból a szabad sivatagba, ami különös módon megváltozott – nagy területen sokféle dolog borítja a földet. Ma van az éves vásár a sivatagban! Vannak itt kelmék, szövetanyagok, szappanok, vörösréz kancsók, és kicsi parfümös üvegek, ezek mindegyikének címkéjén a khedive rikító színekkel festett képmása látható. A dolgok bőségét itt-ott szakítja meg a hullámzó gyapjúgombolyagok fehérje. Sűrű nyájakba összeterelt hosszú fekete szőrű, kövér farkú juhok is vannak. Parázsszemű beduin asszonyok, karjukon és lábukon csörgő aranyboglárokkal, indigókék szövetbe burkolva, amelynek a színe a fátyol nélküli arcukat még sötétebbnek láttatja, ugyanazzal a boldogsággal vásárolják itt a kicsi illatszeres üvegeket, mint én a párizsi Institut Beautében a „La bouquet du Khedive” és a „Djavidjan” parfümöt. De hát honnan jön ez a sok ember a sivatagba?
A khedive tiszteletére, aki iránt a beduinok, mint a sivatag szabad urai, feltétlen alázatosságal viseltetnek, és akire úgy tekintenek, mint egyre maguk közül, most egy „fantáziát” rendeznek. A lovas csapatok egy porfelhőben galoppozva közelednek. A szilaj kicsi lo-vak szinte a talaj felett repülnek, fehérbe burkolt lovasok a kengyelben egyenesen állnak, a fegyvereiket lóbálják, azokat magasra dobják a fejük fölé és újra elkapják, majd több ezer lövés hallatszik a tiszta levegőben.