Eugénia császárnő ajándéka
Az étkezés után a ház úrnője ősi hagyomány alapján engedélyt kér arra, hogy a vőlegényt bevezethesse a hárembe, aki életében első alkalommal láthatja az összes hanumot fátyol nélkül. A nők izgatottsága leírhatatlan, mindenki lázasan igazgatja a ruháját, a haját, az ékszerét, hogy a lehető legszebb legyen, hiszen ők is életükben először nézhetnek egy idegen férfinak az arcába. Mivel én vagyok a legmagasabb rangú díszvendég, az anya a férjet először hozzám vezeti, aki mély meghajlás után, enyhén remegő kézzel nekem nyújtja az első kávét. Belenézek az szemébe. Ez az esküvője napja. Nem tudja, mi a helyzet a menyasszonyával, hogy vajon megéli-e a másnapot, amelyen életében először láthatná.
Szívem legmélyéről köszönöm Allahnak, hogy európai nőként magam választhattam meg a férjemet, és nem „leszállítottak” neki, mint valamilyen árut.
A „Mahrussa” nevű jachtunk az Égei-tenger kavallai kikötőjében horgonyzott. Ezt a jachtot –a legfényűzőbb csodamű, amit életemben láttam – III. Napóleon özvegye, Eugénia császárnő ajándékozta férjem nagyapjának, a Dicsőséges Izmail khedivének. Minden kabin selyembrokáttal fedett, és padlóját csodálatos szőnyegek borították. Az embernek ott az az érzése támadt, hogy nem hajón, hanem egy pompás palotában van. A jachtnak nem voltak tetőablakai, hanem virágokkal díszített ablakokon át nyílt kilátás a tengerre. A főlépcsőnek, amely a hajó belsejéből vezetett a fedélzetre, ezüstlemezzzel domborított korlátai voltak, melyeket briliánsokkal tűzdelt aranyrózsák díszítettek. A lépcső a díszteremben végződött, melyben, ha a khedive bankettet adott, kényelmesen elfért 120 ember. Ez a fehér, csillogó luxusjacht olyan nagy volt, hogy egyszer a bolgár-török háború idején Kavallából csaknem kétezer menekültet tudtunk Alexandriába szállítani.
Kavallában volt egy alapítványi ház, amit a khedive-dinasztia alapítója Nagy Mohammed Ali pasa hívott életre, melyben minden mohamedán férfi és nő díjmentesen kapott ételt. Szakácsaink és az egész kíséretünk elégedetlenségére elértem a khedivénél, hogy ha Kavalla kikötőjében horgonyoztunk, az ételeinket mi is onnan hozassuk nagy réz üstökben. Ezeket az étkezéseket, melyek nagyon szerények voltak a khedive konyhájához képest, mindig különleges tisztelettel élveztem annak tudatában, hogy a férjem a trónját e népkonyha alapítójának köszönte.
A „Mahrussa” jacht indulásra készen állt. Amikor fel kellett volna húzni a horgonyt, egy különös érzés ragadott hatalmába, mintha meg kellene várnunk egy előre nem látható eseményt, és maradnunk kellene még egy napot. Mivel a férjem mindig hallgatott a megérzéseimre, szívesen hozzájárult e kívánságomhoz. A következő reggelen, amikor épp a himnusz hangjai mellett a három fehér félholdas pirost zászlót felhúzták a „Mahrussa” főárbocára, egy csónak közeledett felénk, ami aztán a hajónk fedélzeti korlátjához lett kikötve. Fahr-Ed-Din, a „Vallás Dicsősége” érkezett hozzánk, aki arról volt híres, hogy ő a leghívőbb mohamedán, a legerősebb férfi, és Kavalla legjobb lövésze.
4. kép ZUBEIDA DJAVIDAN, II. Abbas Hilmi khedive felesége, korának egyik legszebb nőjeként tartották számon
Fahr-Ed-Din arra kérte a kapitányt, hogy beszélhessen a khedivével. „Effendina” – mondta, miközben a földig hajolt – „Allah nevében védelmet kérek Hatalamsságodtól”. Elmondta, hogy néhány nappal korábban egy kávéházban a zenekar hegedűsét, aki a szeme előtt egy asszonyt ütlegelt, lelőtte. Azonban előtte adott neki egy esélyt, és ezt így szólt hozzá: „Fordítsd meg a hegedűdet, és ha a vonó képes a fából hangokat kicsalni, úgy maradjál életben. Ha Allah meg akar téged menteni, akkor a holt fa is meg fog szólalni.”
„Allah nem akarta őt megmenteni.” – számolt be Fahr-Ed-Din a khedivének. „A golyóm a szeme között találta el őt. Senki nem mert elfogni. Hazamentem a feleségemhez, és elmondtam neki mi történt. Eligazítottam, hogy miként kezelje a kis vagyonunkat és jelentkeztem a csendőrségnél. Nem hagytam magam megbilincselni, szabad emberként mentem a börtönajtóig, azonban megmondtam nekik, hogy bezárhatnak, de nem lesznek képesek soha engem fogva tartani. És most itt vagyok!”
Amikor a khedive megkérdezte tőle, hogyan sikerült megszöknie, Fahr-Ed-Din ennyit válaszolt: „Ezt csak Allah tudja.”
„Tartsd meg őt” – mondtam a férjemnek – „nem lesz nála hűségesebb szolgád”.
És ettől a pillanatól kezdve Fahr-Ed-Din a khedive személyes szolgálatában állt. Két méter magas volt, az arcát mintha kőbe vésték volna, világos sólyomszeme volt, amivel a legvakítóbb napfénybe is bele tudott nézni.