Elkezdődik az Ezeregy éjszaka meséje
Puskás megigéző személyiség volt. Úgy gondolom, hogy az édesanyám – egyébiránt kora egyik legszebb nője – jó ízlésről tett tanúbizonyságot, amikor bele szerelmesedett. Valószínűleg az összes új eszme hatására, amelyek az Újvilágban ráviharzottak, döntött úgy, hogy a születésem után nem kereszteltet meg Philadelphiában: úgy vélte, mivel egy szabad országban születtem, meg kell adni nekem a szabadságot, hogy magam válasszam meg a vallásomat, amikor felnőtté váltam. Mindenesetre akkor bizonyára még álmában sem gondolta volna, hogy elsőként a mohamedán vallást veszem fel!
Miután édesanyám elvált gróf szendrői Töröktől, összeházasodott azzal, aki számára az Újvilág és egy új élet jelképévé vált. Így lett Puskás Tivadar a második – emlékeimben az első apám.
Csupán egy éves voltam, amikor az édesanyám az apámmal Amerikából visszatért Európába és Párizsba költöztek. Szüleim egy a Trocadero közelében álló kis kastélyban rendezkedtek be, amely korábban III. Napoleoné volt. Akkor – 1878-ban – került sor Párizsban a nagy világkiállításra, és Puskás Tivadar kapta a megbízást, hogy megnyissa az amerikai pavilont, amelyben először volt látható a legnagyobb szenzáció, a friss-sütetű találmány, a telefon. Az ünnepélyes megnyitó alkalmával apám, miközben csecsemőként még anyám karján feküdtem, a kicsiny ujjacskámat rányomta egy csengőgombra, és erre egy csapásra automatikusan kibomlott az a számtalan amerikai zászló, amely a pavilont körbevette. Ez csaknem akkora szenzáció volt, mint maga a telefon. És egész Párizs a csecsemőről beszélt, aki ilyen eredeti módon nyitotta meg az Újvilág pavilonját. Ha most a Diadalív közelében lévő párizsi hotelszobám a gyermekkoromra gondolok, úgy Párizs csak átmenetileg van középpontban, mivel szinte az egész ifjúságom utazásokból származó benyomásokkal van tele. Még ma is bőröndök hegyeit látom magam előtt, teletömve édesanyám legszebb toalettjeivel, és látom a komornákat, akik a hajukat tépték, mivel nem tudták, hogy miként fogják azt az ezer dolgot elhelyezni bennük, ami egy elegáns nő nagyvilági életéhez szükséges. Ehhez a helyzethez én is hozzáadtam a magamét, mivel a sok plüsskutyám közül, melyek mindegyikének neve volt, egyet sem akartam hátra hagyni.
2. kép Fenségtől fenségnek. Egy „beszélő postai levelezőlapon” gratulált Djavidan hercegnő Faruk királynak és fiatal menyasszonyának – akit ugyancsak mohamedán rítus szerint Kairóban eskettek. (Keystone)
.
Az utazások tulajdonképpeni indoka mindig a telefon volt, ami mindig létrejött ott, ahová az apám eljutott. Minden birtokunkon, Párizsban, Bécsben, Magyarországon, Stájerországban, Erdélyben Puskás Tivadar kiépítette a saját telefonvonalát, és gyermeki örömöm volt, hogy őt, bárhol is tartózkodott, egyfolytában felhívtam. Edison találmánya nélkül talán nem lettem volna soha olyan önálló és öntudatos, és soha nem érzetem volna magam olyan szabadnak és szuverénnek, mint később Egyiptomban a Háremeben az uralkodó feleségeként – és holnap talán a londoni konyhámban vagy panziómban.
Így teltek az évek telefonvonalak, bőröndök és kastélyok között. Ott volt a stájerországi Waasen kastélya a vastag falaival, a magas tornyával és a nagy udvarával, a virágzó hársfákkal és a rózsákkal befutott íves folyosóval. Itt, a hárs-, és rózsaillatban kezdődött el egy leányálom, amely az Ezeregy éjszaka egyik meséjét válósággá tette.
Tizenhárom éves voltam akkor. A fiútestvérem Bécsben, a Theresianumban, a Mária Terézia által alapított híres nemesi iskolában nevelkedett, a szünetekben hozzánk jött Waasenbe. Elmesélte nekem, hogy az osztályába a perzsa sah, egy indiai maharadzsa és az egyiptomi kedive fiai járnak. Testvérem leginkább Abbas Hilmi herceget, a kedive fiát csodálta, aki a Theresianumban saját részlegben lakott, mégpedig egy arab sejkkel, egy török tanárral, sőt, saját titkára és szolgája is volt. A testvérem, aki erős dohányos volt, a fiatal herceget különösen a hosszúra vágott, aranysárga dohányáért csodálta, melyet neki Egyiptomból nagy bádogládákban küldtek. Minden osztálytárs részesedett belőle, mivel Abbas Hilmi őket azzal bízta meg, hogy sodorjanak neki cigarettát. Száz darabból húszat mindig nekik adott.
Meglehetősen szokatlan volt, hogy egy fiatal lány egyedül kel útra, de nekem már gyermekként mindent megengedtek, amit akartam. És így egy napon a waaseni kastélyból Bécsbe utaztam, hogy a Theresianumban meglátogassam a testvéremet. Az épület előtt egy elegáns kocsi állt, mely elé két ló volt befogva. Épp egy fiatalember akart abba beszállni. Ebben a pillanatban megjelent a testvérem, észrevett, és bemutatta nekem a bajtársát, Abbas Hilmit. Az első, ami eszembe jutott: „Milyen furcsa, egy szőke hajú és szürkéskék szemű török.” Ő egészen zavarba jött, néhány nagyon udvarias szóval elbúcsúzott és gyorsan beszállt a kocsijába. Amikor a lovak megindultak, felém fordította a fejét és elbűvölő mosolylyal nézett rám. „Ő tetszik nekem.” – mondtam a testvéremnek.