Átalakulás a háremben
Azonban még nem minden tűnt olyan egyszerűnek és rendben lévőnek, mint ahogy azt ő korábban nekünk kívánta. Mindjárt az első összeölelkezésünkkor megéreztem a nyugtalanságát. Éreztem, hogy kínozza valami. Kutató pillantásomra megsimogatta homlokomat és így szólt: „Gyermekem, most egyelőre ne gondolkozz, előbb legyünk boldogok.”
A nap már régen elsüllyedt a tengerben, amikor a kedive egyik szárnysegédje azzal a jelentéssel érkezett, hogy a vonat, amely bennünket Montazahba visz, készen áll az indulásra. Ez egy Alexandrián kívüli tengerparti magánpalota volt. Amikor Ras-El-Tin nagy márványlépcsőin együtt lementünk, nagy meglepetésemre láttam, hogy vonat egy kicsi mozdonyból, és egy ugyanolyan kicsi vagonból állt.
„Most egyedül kell hagyjalak, mert én vagyok a mozdonyvezető” – mondta nekem Abbas Hilmi, amikor elhelyezkedtem a játékszernek tűnő vagonban.
Így először mozdonyvezetőként ismertem meg Egyiptom uralkodóját!
Még azon az éjjelen a Montazah palotában Abbas hilmi megosztotta velem a gondjait. Elmesélte, hogy éveken át súlyos nézeteltérései voltak az édesanyjával, amelyek most üggyel-bajjal elsimultak, és nehezére esik neki a döntését vele már most közölni, hogy egy európai nőt vesz feleségül. A Walide Hanum, az „anya uralkodónő”, egy egyiptomi hercegnőt kívánt neki házastársnak.
„Miért kell összeházasodnunk?” – mondtam. „Nem az a lényeg, hogy boldogok vagyunk?”
Ő azonban nem értett egyet a véleményemmel. Erre egy kiutat javasoltam neki: „Nem tudunk összeházasodni, anélkül, hogy ezt valaki is megtudná?”
És így én, mint Török grófnő, két sejk jelenlétében Abbas Hilmivel titkon házasságot kötöttem. Ez 1900-ban történt. Sok évvel később a legmélyebb meggyőződésemből fakadóan mohamedán nő lettem. A kedive mekkai zarándokúton volt. A musturuti saját palotám ablakánál ülve Effendinára, az „urak urára” gondoltam. Szemem előtt egy virágzó rózsakert terült el, melynek illata azokra a rózsákra emlékeztetett, amelyek évekkel azelőtt a párizsi hotel halljában kiejtettem a kezemből, amikor először néztem mélyen Abbas Hilmi szemébe. Nagy csend vett körül, a müzzein messze csengő hangja hallatszott az estében, aki a dzsámi minarettjéről az esti imára hívott:
„Allahu ikbar …. Allah hatalmas.”
És ebben a pillanatban csalhatatlan bizonysággal éreztem – anélkül, hogy felismertem volna –, már régóta hordoztam Mohamed hitét a lelkemben.
Ezen az estén tíz sejket hívattam magamhoz, akik Musturut palotájának nagy csarnokában felváltva egész éjen át imádkoztak. Ők a szőnyeggel borított padlón kör alakban kuporodtak le. A számtalan gyertya fénye, amely a nagy kézi kovácsolású vörösréz függőlámpán égett, színes üvegeken csillogott át, és a csarnok kupolájából szellemszerűen vibráló fényt vetett az imádkozók mormogó körére.
A következő nap megjelent a musturuti palotában őexcellenciája az egyiptomi főmufti, aki előtt letettem a mohamedán hitvallást.
Amikor a kedive a zarándokútjáról mint hadzsi Abbas Hilmi tért vissza, az uralkodó hivatalos kairói palotájában, az abdini palota háremtermeiben egy lefátyolozott nő várta, aki már nem Török May grófnő volt, hanem Zubeida Djavidan.
Még ma is magam előtt látom pillantását, aki ezt az átalakulást, amely nem csupán külsődleges volt, hanem az egész életünknek jelentést és kötődést adott, nem tudta felfogni. Elérzékenyülve a karjába zárt és csak annyit mondott: „Djavidjan – Djavidjan … ez azt jelenti: örök.”
A musturuti palotámban a legnagyobb izgatottság és zűrzavar uralkodott. Eddig személyes kiszolgálásomra csak európai nők álltak szolgálatomra. A hat lengyel nő, akiket a Kis-Ázsiában fekvő Polonesköj falu legszebb lányai közül választottam ki, csak az asztali kiszolgálásomra voltak, a két első komornám osztrák volt, a többi szobalány Franciaországból és Olaszországból érkezett, a tíz szabónő, akik a teljes női személyzet számára a ruhákat készítették, görögök voltak, a masszőrnőm természetesen svéd volt, és hozzájuk jött még számtalan más nő, akik a legkülönbözőbb házi tisztségeket töltötték be, az kávézaccból jósló olasz nőtől egészen azokig a lányokig, akiknek másból sem állt a tevékenysége, mint hogy naponta vázák százait díszítsék virágokkal.
És most ennek a számtalan európai nőnek egy csapásra az egyik napról a másikra másként kellett öltözködnie, a hagyományoknak megfelelően, mint egy mohamedán nő szolgálónőinek. Autók érkeztek Kairóból, megrakodva selyem- és fehér gézbálákkal. A három nagy teremben, melyben a tíz varrónő dolgozott, az egész éjen át surrogtak és zümmögtek a varrógépek. A testet eltakaró, hosszú fekete selyemkabátok készültek, selyemszoknyák a hozzájuk való habarával, ami egyfajta a fejet és a felső testet elfedő köpeny. Fehér arcfátylakat szabtak ki, melyeket művészien erősítenek a kicsi, gézzel eltakart virággirlandokra, amiket a lakosztályomban lévő nőknek fejdíszként kellett hordaniuk. Ha a szolgálónőimnek a fekete szín volt előírva, akkor én, mint úrnőjük, a mohamedán viseletemhez bármelyik színt választhattam.