Állataim

     Az állataimhoz is meglehetősen szokatlan módon jutottam. Már az első kutyával való találkozásom, amit magammal vittem Egyiptomban, különös volt. Kiléptem egy párizsi divatszalonból és szétnéztem az autómat keresve. Ekkor egy fiáker bakján a kocsis mellett megpillantottam egy csodálatosan szép francia bullyt, aki a nagy kerek szemével kíváncsian rám meredt. Megsimogattam, és gratuláltam a gazdájának a pompás kutyájához. „Madame, Ön büszke lehet magára.” – mondta a kocsis. „Bosso különben nem szereti az idegeneket, de úgy látszik, itt most szerelem támadt első látására.” Az állat megnyalta a fehér kesztyűmet. Az öreg kocsis rám nézett: „Önnek pont olyan szeme van, mint az elpusztult nőstényének. Vigye magával Bossot ajándékként.” A kutya azonnal leugrott a bakról és követni kezdett, mintha mindig én lettem volna a gazdája.”
    A következő kutyáimat – két arab sivatagi agarat – Mekka serifje ajándékozta nekem. Nagy, erősen leszögelt lécládában érkeztek Kairóba. Senki sem merte a vad, fogvicsorgató állatokat kivenni. A ládákat az abdini palota nagy udvarába vitettem. A léceket az autóm nyitott ajtaja előtt távolították el, és a kutyák egyetlen szökelléssel beugrottak hozzám. Ez volt a legfogvicsorgatóbb utazás Musturutba, amit valaha is megéltem. Már korábban kiadtam az utasítást, hogy ott egy nagy szobát szabadítsanak fel az állatok számára. Ám elfelejtettek abból a helyiségből egy nagyon magas szekrényt kivinni, amelyre mindkét kutya egyetlen rugaszkodással felugrott, és onnan vicsorogtak le rám dühösen.
   E kutyák vadsága semmi sem volt Hadji-fatma gonosz támadókedvéhez képest. Ez madár ugyancsak Mekka serifjének ajándékaként érkezett. Hadji-fatma egy óriáskakadu volt rikítópiros és kék sávozású fehér tollazattal. Ezeket a madarakat gyakran használják a sivatagban sátrak őrzésére, ahol akár hiénákat is megtámadnak. Megérkezése után azonnal rávetette magát az első szolgára, aki közeledni akart hozzá, és letépte az egyik fülét.
   A legdrágább állatajándék, amit valaha is kaptam, azt a végtelen sivatag hozta nekem.
  A férjem nagy elszántsággal azt tervezte, hogy a mariuti sivatagon át megépíti az első vasútvonalat. Egy kicsi vonatban lassan utaztunk, hogy a munkák haladását ellenőrizzük. Abbas Hilmi volt a mozdonyvezető, én pedig az egyetlen fedetlen vagonban ültem, amely inkább sikló padokhoz hasonlított. A munkások tábora még egy napi utazásnyira előttünk volt. Egyetlen élőlényt sem lehetett látni, körülöttünk nem volt más, mint a sivatag végtelensége a déli vakító napsütésben. Egyszer csak egészen a távolban észrevettem, hogy egy kicsiny pont tűnt fel, amely egyre közelebb jött, míg végül egy kicsi, sárga kutya landolt az ölemben. Nem egy szép, ápolt fajtiszta állat volt, hanem csupán egy bolyhos, koszos jószág, egy szegény sivatagi kutya. Megsimogattam a durva bundáját, és azt mondtam: „Issi legyen a neved” – és megtartottam talizmánnak.
  Otthon Musturutban Issi magától értetődő méltósággal idomult az előkelő fajkutyákhoz. Bosso, a párizsi fiákeres bullija, és Issi elválaszthatatlan barátok lettek, de a serif két agara legszívesebben széttépte volna őt.
Évekkel később újra ezzel a kis vonattal utaztunk. Elvittem magammal Issit, hogy újra lássa homokos hazáját. Ezúttal nem feküdt nyugodtan a térdemen, szeme figyelmesen és szakadatlan a messzeséget fürkészte. Amikor elértük azt a helyet, ahol ő egykor hozzám szaladt, mielőtt még visszatarthattam volna, egyetlen szökelléssel kiugrott a vagonból, és a hívogatásaimmal mit sem törődve kicsi futó pontként újra eltűnt a vörösen izzó, napsütötte homokon.
A sivatag visszavette a talizmánját!