A Ras-El-Tin palotában
A következő este a Theresianum ünnepi termeiben egy nagy bálra került sor, amelyen megjelentek Bécs legmagasabb társadalmi köreinek legcsinosabb lányai. A Theresianum felső osztályainak növendékei a gálaegyenruhájukat viselték. A párok keringőlépésben hullámoztak, ezer gyertyafény tükröződött a csillogó fehér vállakon. Mária Teréza császárné jóindulatú tekintete előtt, aki a vastag, aranyozott keretéből tekintett le erre az ünnepi társaságra, elbűvölő mosollyal, és hívó gesztussal lépett hozzám Abbas Hilmi herceg. Körülöttünk minden elmerült a tánc lebegő ritmusában, de én már csak két nagy szürkéskék szemet láttam és egy elragadó mosolyt.
E mosolytól kísérve utaztam vissza Waasenbe. Nemsokára hallottam, hogy az egyiptomi kedive, Mohammed Tewfik pasa meghalt, és hogy Abbas Hilmi herceget visszahívták Egyiptomba, hogy elfoglalja atyjának trónját.
Csak évekkel később Párizsban láttam újra az ifjú uralkodót. A madelaine-i virágpiacról jöttem, karom tele volt rózsával. Egy nagy hotel halljában szerettem volna egy barátnőmmel találkozni. Amikor őt keresve körbe néztem, hirtelen ott állt előttem a fiatal kedive. Az arca komolyabb és érettebb lett. De a kékesszürke szeme ugyanolyan leírhatatlanul ragyogott, mintha Egyiptom teljes napja világított volna belőle. Zavaromban lejtettem a rózsáimat. Mindkettőnknek mosolyognia kellett. Az első mondat, amit nekem mondott: „Egyiptomban a rózsák sokkal szebbek.”
Helyet foglaltunk egy csendes sarokban, és ő elmesélte nekem, mennyire megváltozott az élete, mióta Bécsben láttuk egymást: az atyja halála – az országa boldogsága iránti nagy felelőség – a nagyhatalmak közötti nehéz politikai viszonyok, melyeket mindig újra tapintattal kellett áthidalnia. – Aztán elhallgatott egy pillanatra, majd halkan, mintegy maga elé mondta: „Úgy hiszem, Ön boldogságot hozna nekem.”
Azok a napok, amelyeket még Párizsban töltött, a hivatalos programjába nem voltak betervezve, de eldöntötték az életemet. A különvonatban, mellyel Triesztbe utazott, három levelet írt nekem, amiket a különböző állomásokon a kísérete csodálkozására saját maga dobott a postalábába. Az utolsó levélben ez állt: „Te varázslónő! Eljösz hozzám, és boldogok leszünk.”
A Waasenba történt visszaérkezésem után a virágzó hársak alatt tett éjszaki séta során elmondtam édesanyámnak, amit csak egy anyának lehet elmondani. Átölelt, és azt mondta: „Te már mindig is tudtad mit akarsz. Emlékszel, amikor az öreg Ernestine-nek a konyhában azt mondtad: »Bébé epousera un roi«? Sőt, még azt is felírtad, hogy mennyi mindent akarsz neki ajándékozni, ha egy király felesége leszel.”
Néhány héttel később levél érkezett a waaseni kastélyba Kairóból. Ebben azt írta a fiatal kedive, hogy az utazásom számára minden előkészlet megtörtént, és Alexandriába érkezésemkor egy pasa fog várni, hogy Kairóba kísérjen engem.
Búcsút vettem a waaseni kastélytól és gyermekkorom minden emlékétől. Az Egyiptomba vivő úton, dacára annak, hogy végtelenül örültem a szerelmem újra megtalálásának, a szívem nehéz volt. Az új és idegen életre gondoltam, messze a hazámtól, és arra, hogy vajon sikerülni fog-e nekem Egyiptom fiatal uralkodóját annyira boldoggá tenni, mint amennyire ő azt tőlem reméli. Amikor azonban a hajó kikötött Alexandriában, minden kétségem és félelmem elmúlott. Bizalommal tekintettem az eljövendőkre, mint egyre az Ezeregyéjszaka meséi közül, és meg voltam róla győződve, hogy ez a csoda mindkettőnk számára nagy boldogságot tartogat.
A kikötő rakpartján Thurneyssen pasa várt, akit korábban már Párizsban a kedive kíséretében láttam. Ő volt a legvékonyabb férfi, akit életemben valaha is láttam. Ősöreg és kiszáradt, mint egy múmia. Ez az egyiptomi pasa – tulajdonképpen egy osztrák – már Miksa császárral Mexikóban is járt. Közölte velem, hogy a kedive effendina, „az urak ura”, ahogy őt titulálták, egy fontos fogadáson vesz részt Kairóban, és csak este tud a különvonatával Alexandriába érkezni. Thurneyssen pasának megbízása volt, hogy egy társalkodónővel és szobalánnyal egy palotahotelba kísérjen, ahol egy hosszú szobasort foglaltak le. Nem tudtam kipihenni magamat, mert ehhez az apartmanhoz egy óriási veranda tartozott, amelyről egy térre lehetett pillantani, amely a legtarkább nyüzsgésben volt. Kötelekkel összekötött tevék hosszú sora állt ott, és számtalan kis szamár, a nyakukban számtalan kék lánc a gonosz pillantás elhárítására, és zárt kocsik, ablakaik selyemfüggönnyel félig eltakarva, melyeken át kíváncsi nők kémleltek kifelé, arcuk a csillogó fekete szemükig vékony fehér gézfátyollal eltakarva. E kocsik előtt, hogy úrnőiknek e nyüzsgésben helyet csináljanak, fiatal, sötétbőrű férfiak szaladtak, kezükben hosszú bottal, piros, aranyhímzésű kiskabátban, fehér, rövid, ráncos szoknyában, melyek láttatni engedték meztelen lábukat. Kígyóbűvölők nagy sáskosarakat vittek a vállukon, melyekből a hüllők a fejüket nyelv öltögetve ki-kidugták. A rongyos ruhájú kisfiúk által kezén fogva vezetett vak jövendőmondók, kagylókat dobtak a földre, melyekből a jövőt latolgatták, a gyümölcsárúsok mindegyike a saját portékáját, a narancsokat, banánokat, mandarinokat és datolyákat jellegzetes kiáltásokkal dicsérte. Köztük teljesen fekete csadorba burkolt női alakok elegáns magas sarkú párizsi cipőben topogtak ide-oda. Ebben a tarka sokaságban tűzpirosan világítottak a tarbusok, a férfiak fezszerű fejfedői. Aztán megint hosszú selyemruhákban tiszteletet parancsoló öreg sejkek vonultak tova, akik fejük köré csavart fehér turbánt hordtak. Az e színes kavalkádba egyáltalán nem illő európai utazók hasztalan kísérelték meg a Kelet forró, pulzáló életét kamerájukkal megragadni. Nem tudtam szabadulni a színes nyüzsgéstől, amelyben számomra az egész Kelet megnyilvánult. Az órák mintha szárnyakon repültek volna, amikor az idős pasa bejelentette magát, hogy a kedivéhez vigyen a Ras-El-Tin palotába.
A nagy kerek tükörteremben, melynek nyitott ajtóin át a kék tengerre lehetett látni, Abbas Hilmi várt. „Itt vagy, és most minden jól van.”