A mérgeskígyó támad

Abbas Hilmi úgy döntött, hogy Fahr-Ed-Din feleségét és gyerekeit motorcsónakkal elhozatja a partról és a Mahrussára szállíttatja őket. A legfelső fedélzeten vitorlavászonnal leválasztottak egy teret, hogy a család biztonságban búcsút vehessen. A Mahrussa körül a kavallai csendőrség számtalan evezős csónakban várt, mivel még mindig abban reménykedett, hogy a megszökött gyilkost megint kézre keríthetik. Aztán a motorcsónak partra vitte Fahr-Ed-Din feleségét és gyermekeit, akik most már belenyugodtak a férj és apa sorsába, és a Mahrussa felhúzta a horgonyt.
Minden évben, amikor Kavallába mentünk, Fahr-Ed-Din a jachtunkon viszontlátta az övéit. Azt, hogy mi volt az előérzetem értelme, ami miatt a Mahrussa indulását késleltettem, csak sokkal később értettem meg.
Egyszer Abbas Hilmi az egyik kis-ázsiai birtokán Fahr-Ed-Din kíséretében a nyitott hintójában egy sűrű bozóttal benőtt földfal közelében haladt el. Ekkor a levegőből egy nagy mérgeskígyó hullott a kocsiba, és mielőtt még a khedivét elérte volna, Fahr-Ed-Din, Kavalla mesterlövésze, villámgyorsan előrántotta a revolverét és átlőtte a hüllő fejét.
Allah akarata volt ez a megmenenekülés!
Fahr-Ed-Din mesterlövész ellenpárja Abdul Hamid török nagyszultán volt, aki az „Isten földi árnyéka” jelzőt viselte. Az Aranyszarv-öbölnél fekvő, magas falaktól övezett palotavárosában, Yildizben, órákon át lőtte golyóról golyóra a kacifántos aláírását a céltáblába. Bizalmatlan ember lévén, aki egy éjszakánál többet nem aludt ugyanabban teremben, az életét féltve gyakorolta a lövészetet. Amikor a legkedvesebb gyermeke játék közben az asztalon fekvő revolverek közül egyet megfogott, lelőtte a kicsit az attól való őrült rettegésében, hogy egy nő bosszúvágya a gyermeket eszközként akarta felhasználni ellene.
Fahr-Ed-Din csupán egy szolga volt „Isten árnyékában”, ha azonban meghúzta a pisztolyát, azt mindig védelmezőként tette. Ám az ő keze nem csak a fegyverek kezeléséhez értett, hanem ahhoz is, miként kell a virágokkal bánni.
A Boszporusznál lévő egyik nyári palota – Tschibukli – nagy rózsakertjében Fahr-Ed-Din gondos kézzel állította össze azokat a rózsacsokrokat, melyek a szobáim számára voltak rendelve. Megdöbbenésére az egyik nap minden rózsatövet csupaszon találtam. Magam vágtam le az összes rózsát, amikor a férjem szólt, hogy von der Goltz pasa ebédre jön hozzánk. Abbas Hilmi rendkívül örült az általa olyannyira tisztelt, és egész Törökországban apaként szeretett német tábornok közelgő látogatásnak. A férjem a fehér kancáján, amely mellett a csikója zihált, már korán reggel felgaloppozott a hegyre a Tschibukli kastélyhoz, hogy ezt közölje velem. Ismertem von der Goltz pasa rózsák iránti szeretetét, és így az asztalon egész rózsadombok álltak, úgy, hogy a terítéknek alig maradt hely. Hogy a rózsák szédítő illatát tovább erősítsem, örömmel áldoztam fel minden parfümös üvegemet, ami a kezem ügyébe akadt, hogy tartalmukat az asztal alá locsoljam. Sajnos ezen az ebéden mohamedán nőként nem vehettem részt, de az áldozathozatalomért bőségesen jutalomban részesültem, amikor Goltz pasa azt mondta a férjemnek: „Fenség, sokat utaztam és sok rózsakertet láttam már, de sehol a világon, még Egyiptomban sem volt a rózsáknak olyan mennyei illatuk, mint itt ezeken az asztalokon Tschibukliban.”
Von der Glotz pasa örömét lelte azonban az egyszerű virágokban is. Mindig mélyen meghatódott, amikor a figyelemreméltó kis-ázsiai lengyel faluban, Adamopolban, való tartózkodása után a búcsúzáskor egy mezei virágokból álló csokrot nyújtottak át neki. Annyira jól érezte magát ebben az egyszerű faluban, hogy a vendégkönyvbe ezt a polgármester által minden átutazónak büszkén megmutatott bejegyzést tette: „Aussi bien qu’au paradies – A Adamopol je me suis senti.” (Adamopolban olyan jól éreztem magam, mintha a Paradicsomban lettem volna.)