A francia szokások ellen
Utána a beduintörzsfőnök fogad bennünket a sátrában. Vendégbarátsággal, de büszkén kínálják a kávét, ami a beduinokat arra kötelezi, hogy a vendégnek – bármi is fenyegesse – védelmet és segítséget nyújtsanak. Azonban mennyire meglepődött volna a beduin törzsfőnök, ha megtudta volna, hogy a khedive szárnysegédje, akinek kávét nyújtott, valójában nő volt…
Csak egyetlen egy alkalommal fordult elő, hogy egy beduin nem szolgált rá arra a bizalomra, amit a khedive beléje vetett. Az eset egy másik utazás során történt. Mariutnál autókkal utaztunk a sivatagon át. A nap lebukóban volt, már régen meg kellett volna érkeznünk a célunkhoz, a sátrainkhoz. A beduin, akinek vezetnie kellett bennünket, egy tevén haladt előttünk. Én, mint szárnysegéd, nyugtalan lettem és megszólítottam:
„Eltévesztetted az irányt?”
A sötét, éles arc nem árul el semmit, csak egy áthatolhatatlan megkövült közömbösséget. Ez a sivatag eleven arca az elkötelezetlen méltóságában. Autóink újra követik a lobogó fehér beduinköpenyt. Liláspiros csíkok lángolnak az égen – majd hirtelen éjszaka lesz. A teve és lovasa eltűntek, mintha felszívta volna őket a sötétség. Mi történt?
A beduint cserben hagyta volna a biztos ösztöne, mert tevék és lovak helyett gépeket kellett vezetnie? A csend nyomasztóvá válik. Órákon át vezető nélkül haladunk tovább, és nem tudjuk, hogy esetleg rossz irányba, vagy netán körben járunk?
Szemem az égen pásztáz. A legfényesebb csillag kell vezessen bennünket. Most a khedive ül a kormánynál, én csak az irányt adom meg. Úgy érzem, jófelé tartunk. Bizonyos idő után, mely számomra végtelennek tűnt, egyszer csak fények tűnnek fel, majd hangok hallatszanak… egy zárt lovaslánc. Katonák, akik a khedivét keresik. Még pár perc, és megérkezünk a célunkhoz, a sátortáborunkhoz. Az ilyen sivatagi utazások után visszatérve a hárem elzárt világába a khedive szárnysegédje vegyes érzésekkel mindig átváltozott elfátyolozott hanummá.
A nyár folyamán a khedive Párizsba akart utazni velem. Amikor ő a Konstantinápolyból történő elutazása előtt meglátogatta a szultánt, a padisah értésére adta, hogy „a mohamedán nőknek ne legyenek francia szokásaik, és hogy az ilyen európai utazások nem helyénvalók.” A khedive azonnal elmesélte nekem ezt a jelentőségteljes beszélgetést, melyen természetesen nem hangzott el a nevem, mert az jó erkölcsbe ütközött volna, egy férfival a feleségéről beszélni. Épp akkor, amikor ezt megtudtam, érkeztek meg az új párizsi toalettjeim és kalapjaim, melyeket épp erre az útra kaptam, és így ezek még csábítóbbnak tűntek. Mi köze van a szultánnak az életemhez, az utazásaimhoz, a tetteimhez, még ha ő tízszeres fennhatósággal rendelkezne is Egyiptom felett! Egy másodpercre sem gondoltam arra, hogy lemondok az utazásról.
A khedive nem talált megoldást és azt mondta nekem: „Tégy úgy, ahogy akarsz…”
Elérkezett az elutazás napja. A khedivének a ceremoniális búcsúlátogatások után a galatai pályaudvaron kellett az Orient Expressre felszállnia a kíséretével. A vonat indulása előtt két órával lefátyolozott hanumként motorcsónakon hagyom el a Boszporusznál lévő törökországi Tsibukli kastélyunkat.
Bizonyos távolságban feltűnt egy gyors csónak – a szultán figyelmes kémei. A Yildiz-palota poroszlóinak joga volt minden hajót feltartóztatni, és minden embert letartóztatni, mindegy kicsoda is lett légyen ő. De a khedive zászlaja ellen, amely a csónakomon lobogott, tehetetlenek voltak.
A kis függönyök legördültek, a csónak belső tere öltözőszobává alakult, és a Galata-hídnál egy elegáns párizsi nő lépett ki a partra, akin bizonyára alig lehetett látni, hogy valaha is jasmakot, azaz arcfátylat viselt.
E párizsi utazásunk során furcsa élményem volt: Természetesen nem szoktuk meg, hogy pénzt tartsunk magunknál, az egyiptomi tartózkodásom évei alatt nem emlékszem arra, hogy akár csak egyetlen pénzérme is lett volna a kezemben. Mivel a férjem nagyon kedvelte a nagy látványosságokat, a neuilly-i éves vásárra utaztunk. Épp egy vacsoráról mentünk oda, ő szmokingban, én egy finom rózsaszín muszlinruhában, gyöngyláncokat viselve. A kocsink a sűrű tömegbe ékelődve elakadt, ezért kiszálltunk és gyalog mentünk tovább. A szép arab lovaim nyomán a körhinta falovai vonzottak. Az első kör után a körhinta tulajdonosa odajött a pénzt beszedni. Abbas Hilmi kiforgatta a zsebeit, de nem talált bennük pénzt. Zavartan mondta: „Én vagyok Egyiptom khedivéje.”
„Ezt bárki mondhatja.” – hangzott a válasz.
Így ott maradtam zálogként a körhinta egyik falován, és hagynom kellett, hogy a tulajdonos köröztessen, míg végül a khedive megérkezett a szárnysegédjével, hogy kiváltson. A szédüléstől alig tudtam állva maradni.
Délutánonként, amikor teljes inkognitóban a Bois de Bolougne-ban együtt sétáltunk, gyakran találkoztunk egy példás háremkocsival, melyen a bakon a kocsis mellett egy kasztrált ült. Egy atlasszal bélelt kis fülkében a félig lefüggönyözött ablakok mögött hosszú török kabátban két fehéren elfátyolozott hanum ült. Mindkettő „nagyhercegnő” volt. Izmail pasa khedivének, Abbas Hilmi nagyapjának özvegyei. A két idős hercegnő, akik sohasem változtattak életvezetési szokásaikon, minden évben Vichybe utaztak gyógykezelésre. Minden európai útjukra magukkal vitték az udvartartásukat, a rabszolganőiket és kasztráltjaikat. Izmail pasának négy felesége volt, akik egymással mind szoros barátságot ápoltak. Sőt, Franciaország volt császárnéját, Eugéniát, is magukkal vitték, de nem féltékenységből, hanem büszkeségből, férjük – akit egész Egyiptomban csak „dicsőséges Izmail”-nak hívtak – hírnevének emelésére. Ő olyan nagyvonalú volt, hogy minden ünnepnap előtt az összes kairói és alexandriai ékszerész ki volt árusítva, mert a palotaeunuchok, akik a nagy bőrtáskáikkal a boltok előtt elhaladtak, válogatás nélkül minden fellelhető ékszert beleszórattak uruk ajándékai számára. Az uralkodói magánpénztár csak átalányszámlákat kapott.
Izmail khedive Eugénia császárnő iránti szerelme olyan mértéktelen volt, mint minden cselekedete. Kairóban egy teljes új városrészt emeltetett, hogy a széparcú, elbűvölő nőt Párizsra kellett emlékeztesse. A gezirai palotát neki építtette, amelynek a teljes, hallatlanul fényűző berendezését Párizsból hozatta. És akkor, amikor az imádott császárnő, akinek a pasa a föld minden kincsét a lába elé helyezte volna, itt tartózkodott, csak egyetlen kívánsága volt: a „dicsőséges Izmail” szamaragoljon vele együtt Kairón át. Az esetet a nép, aki ahhoz szokott, hogy az uralkodóját 40 előfutárral és hatalmas kísérettel lássa a lezárt utcákon átvonulni, még kevésbé értette, mint az összes fényűző épületét és tékozló szeszélyeit.
Emlékszem, hogy Izmail pasa halála után még sokáig, már a férjem uralkodása idején, minden évben egy fehér hajú, feketébe öltözött nő jött Kairóba, hogy meglátogassa az özvegyeket, akikkel megosztozott Izmail pasa szerelmén. Eugénia császárnő volt az.
*
Menekülésszerű utazásaim nem csupán egy elkényeztetett nő változatos szórakozásai voltak, akinek a férje szerelme minden szeszélyt megengedett, hanem számomra belső szükségszerűségek is, hogy megtartsam lelki egyensúlyomat. A khedive soha nem értette meg igazán a belső konfliktusomat, de ösztönösen megajándékozott bizalmával, és nem próbálkozott azzal, hogy megváltoztasson. Ma világos számomra, hogy ő éppen ezzel adta szerelmének legnagyobb bizonyítékát.
Bármennyire is színesnek, gazdagnak és pazarnak tűnt az élet Keleten, mégis pont éppen a pompa mutatta meg sok ceremoniális szokás keménységét és embertelenségét, amelyekkel női szívem nem tudott megbékélni. Soha nem fogok elfelejteni egy esküvőt, melyen magam is részt vettem, ami minden más élménynél jobban megmutatta számomra ezeket kibékíthetetlen ellentmondásokat.
Egy pasa megházasította a 12 éves lányát. Bár a gyermek súlyos, magas lázzal járó mellhártyagyulladásban szenvedett, az ünnepi eseménynek az előre meghatározott napon meg kellett történnie, mivel egy lakodalmat más időpontra halasztani lehetetlenség volt. Eltekintve a súlyos anyagi veszteségtől, a halasztás a babona szerint szerencsétlenséget is jelentett volna. Arab táncosokat, indiai fakírokat, színjátszó csoportokat szerveztek erre az alkalomra, röviden mindent, ami valamit is számít és kellően drága. A kasztráltak vendégek százait vezették fel a palota lépcsőin a háremhelyiségekhez. Ezek a vendégek természetesen kizárólag nők voltak. A férfiak a vőlegénnyel a parkban felállított nagy sátorban gyülekeztek. Aztán az összes megjelent hanum leült a padlón lévő selyempárnákra, és a kávés rabszolganő, akinek bal vállát egy arannyal hímzett bársonyköpeny fedte, kerek tálcával közeledett, melyen a kávé és leheletvékony falú csészécskék voltak. Azért vagyunk itt, hogy megnézzük a menyasszonyt, akit, mint egy bálványt, magasított ülőhelyen közszemlére tettek. Az erős smink sem tudja arcának halotti sápadtságát feledtetni. A hagyománynak megfelelően még sosem látta a vőlegényét. Dermedt mosollyal fogadja az előtte elhaladó hanumoktól az áldásokat és a gonosz szemek elleni szokásos varázsigéket, ők pedig kritikus pillantásokkal irigykedve becsülik meg a menyasszonyon lévő ékszerek értékét. Csak a dada, a menyasszony egykori nevelője, aki őt születésétől fogva gondozta, tűnik úgy, mintha részvétet érezne iránta. Néha egy pohár limonádét nyújt neki, hogy a láztól forró ajkát hűthesse. Egyre új látogatók áramlanak a hárembe, köztük sok európai hölgy, akik bennünket, hanumokat, kíváncsian mustrálgatnak, mintha egy panoptikumban állítottak volna ki bennünket. Ott a hanumokkal érzem magam szolidárisnak, és nem az európai nőkkel, akik a nagyvonalú vendégbarátságot tapintatlanságokkal köszönik meg.
Aztán következnek a táncosok és fakírok órákon át tartó előadásai a kertben, miket a nők rácsos ablakokon át figyelnek. Az egész idő alatt a halálos beteg gyermekkorú ara a merev menyasszonyi ruhájában mindig mozdulatlanul ül ugyanazon a helyen, melyet nem hagyhat el. Csupán e végtelennek tűnő idő eltelte után jelenti be az örömanya a menyasszonyi menetet. A kísérők és rabszolganők átadták úrnőiknek az arany érmékkel teli selyemzsákocskákat és átveszik az eunuchoktól a kalásznyalábokat, amiket az összes vendég között szétosztanak. A hanumok a hárem összes termében hosszú sorokat képezve állnak. Csupán most szabad a menyasszonynak a kiemelt ülőhelyéről felállnia, de a dadájának támogatnia kell, mivel ő túlságosan gyenge ahhoz, hogy egyedül menjen. Kicsi, imbolygó léptekkel tipeg a vendégek hosszú sorai között. Számtalan aranyfonalat szórnak a fejére, amik leperegnek a padlóig. A hanumok meghajolnak és kalászokat dobnak a menyasszony lába elé, és megpróbálnak egy-egy aranyfonalat elcsípni, ami nekik szerencsét hoz. A teremsor végén a menyasszony eltűnik egy függöny mögött. A férjét csupán holnap láthatja, a hivatalos esketés után. A hárem most mozgalmassá válik, megjelennek a táncosnők. A szemek elől elrejtett zenekar egyhangú dallamaira elkezdenek kígyószerű mozdulatokkal csavarodni, és mindegyikük a fejével a nézők egyike felé közeledik. Ez egy arany pénzérme kérésének kifejezése, amit aztán némi nyállal ragasztanak a homlokukra. Miután a táncosnők arcán már nem fér el egyetlen aranyérme sem, a hanumok két kézzel szórják az érméket a táncosnők lába elé. Közben, mintegy varázsütésre, a hárem legnagyobb szalonjában minden kész az ünnepi lakomára. Faragott falábakon álló nagy kerek ezüst tálcák szolgálnak asztal gyanánt. Rabszolganők érkeznek számtalan kicsi lefedett tállal. Illatos rózsavizet csepegtetnek az ujjbegyekre, amiket finom hímzett kendőkbe törölnek.