Hammam
Kiadva: 1941.08.06 Neues Wiener Tagblatt
„Hammam”
Írta: Djavidan hanum hercegnő
A sztambuli sikátorok labirintusának közepén szigetként terült el a „hammam” – a török gőzfürdő. És ahogyan az ember egy békés, áldott szigetre gondol, úgy lobogott a széles épület körül sok nő – minden nő, akinek nem volt saját fürdője – kívánsága és vágya. Néhányan minden nap félretettek egy kis aprót a család jövedelméből, hogy a hét egyik napján a magas boltíves kapun át beléphessenek a forró gőzfelhők meghitt birodalmába.
Ezt a napot ünnepként várták.
Egyetlen nőnek sem jutott volna eszébe, hogy csak néhány órára menjen el a gőzfürdőbe, mert ez a nap eseményé vált, és teljes egészében ki kellett élvezni. Ha nem lett volna az a szigorú tilalom, hogy napnyugta után egyetlen „hanum”, egyetlen mohamedán hölgy sem mutatkozhatott az utcán, úgy még a lenyugvó napnak sem lett volna hatalma lerövidíteni a hammam napját.
Ha valaki a hammam bejáratánál állt és figyelt volna anélkül, hogy tudta volna, ez Konstantinápoly legnagyobb gőzfürdője, tévedhetetlenül azt hitte volna, hogy egy hajléktalanszálló előtt áll, vagy hogy egy világkatasztrófából kimentett emberek – a megmentett holmijukkal együtt – keresnek menedéket a hatalmas épületben.
Ugyanis minden látogató magával vitte mindazt, amit nem lehetett egy egész napra felügyelet nélkül otthon hagyni.
Először is a gyerekeket. Még akkor is biztonságosabb volt ez így, ha egyébként volt dadusuk. A gőzszünetekben ellenőrizni lehetett őket. Hely volt bőven. A gőzfürdő nagy előcsarnokát a hölgyek kíséretének rendezték be. Számtalan tarka, függőágyakká kifeszített kendő a helynek némi nomád hangulatot kölcsönzött. A kisgyerekeket ezekben a kendőkben helyezték el, a többiek, akiknek már volt saját véleményük, kiabálással és sírással töltötték meg a zsúfolt helyet. A futkározó gyerekek ugyanis nem tudtak annyi akadályon átjutni anélkül, hogy kárt ne tegyenek bennük.
A függőágyban lévő gyerekek alá pakolták a málhát: a csomagokat, takarókat, dobozokat, párnákat, poharakat, üvegeket és tálakat. Az ellátmány egy sivatagi útra is elég lett volna: pilaff, a laza, omlós rizs, sült galambok, kotlettek, édes ételek, mindenféle gyümölcsből készült limonádék…
De az igazi felüdülést a forró, végigizzadt izzasztó órák után egy rózsával illatosított cigaretta és elválaszthatatlan társa, a török kávé jelentette.
Minden karnyújtásnyira volt egy kis háromlábú tűzhely, aminek a kerek vaslapján hívogatóan és készen izzott a parázsló faszén. Magától értetődött, hogy a nők a kávéfőzéshez szükséges edényeiket – a hosszúfülű vörösréz kannákat – is magukkal hozták, és a kávéfőzés szinte versennyé vált.
A kis tűzhelyek körül a párnáikon várakozva ültek az asszonyok, akik a felhabzó kávét szemükkel követték. Az illatos oázisok között pedig a gyerekkorból épp hogy kinőtt szolgálók sürgölődtek, felszedték a felborult holmikat és az elesett gyerekeket, és gyorsan kihasználták azt a ritka pillanatot, amikor nem volt semmi a kezükben, hogy a kifeszített kendőkön hintázzanak, amelyekben a legkisebbek feküdtek.
Voltak ott még szalmakosarak és ketrecek is, amelyekben különböző állatfajok „ülték le” a rájuk kényszerített hammam-napot. Egy anyamacskának és kölykeinek az a veszélyes szokása volt, hogy a kerítésen át bemásztak a szomszéd kertjébe, ahol már leselkedett rájuk ellenségük, a kutya. Ott volt még „Fatma”, a kövér, szelíd tyúk, aki minden szeretetteljes hívásnak engedelmeskedett, és nem lett volna az embernek valódi nyugalma, ha a gondolatai állandóan az otthoni teendők körül forognak.
A kávészünetek után a hölgyek újra a gőzzel teli helyiségekben feküdtek, és bizalommal adták át magukat a fürdőben dolgozó női alkalmazottak ügyes kezének. Egyetlen masszőr sem tudta jobban megszelídíteni és gyúrni a hájat, és a várható „baksis” – a borravaló – megítélése határozta meg az erőkifejtésüket és a kitartásukat.
És így telt el a nap. Néha egy hang az idő iránt érdeklődött. De ennek a kérdésnek nem volt időkontúrja, az órák itt elvesztették értelmüket, elszálltak, elpárologtak. A nap azonban, amely semmit sem tudott a hammam örömeiről, zavartalanul folytatta ereszkedő útját. Az édes semmittevés közepette hirtelen egy idős asszony kissé éles hangja jelölte ki az időbeli határt. „Hanumler…, Hanumler! Hölgyeim…, hölgyeim! Bizonyára hosszú az út az áldott otthonaitokig! A nap már leáldozóban! Siessetek! Az utolsó hajó a Boszporuszhoz hamarosan indul! Hanumler! Hanumler! Siessetek!”
Az öreg felügyelőnő rendet tart. Ügyel a hammam jó hírnevére. Mit szólnának a pasák, a bejek, vagy akár a kisebb efendik, ha a feleségeik a hammamot okolnák a késői hazaérkezésükért?
És az öregasszony gondoskodik arról is, hogy engedelmeskedjenek a figyelmeztetésének. Mindenütt segédkezik, mert most már valódi zűrzavar támad. Mindenki tudta, hogy el kell jönnie az estének, mindenki ismeri a parancsolatot, hogy a lenyugvó napot már otthonról kell nézni, de semmi sincs még készen.
Mindent válogatás nélkül és céltalanul fognak meg. Az edényeket és poharakat leöblítik, megszárítani azokat nincs már idő, a cigarettákat „vízbe fojtják”, a gyerekek üvöltenek és sírnak, az állatok ketreceit összecserélik. Ha egy sátortáborban háború törne ki, az sem tudna másképp megnyilvánulni, mint a hammamból történő felkerekedés.
Hirtelen minden hiányzik. A gyerekeket, akik az imént még itt voltak, elnyelte a föld. A már összekészített csomagok láthatatlanná válnak, és ami a közvetlen közelben van, az másé. Az összes tárolóedény, táska, doboz, kosár mind túl kicsi lett, nem fér beléjük, amit ide hoztak bennük! És egyre sötétebb lesz!
„Erős, vastag papírt! Nincs itt egy erős zsinór? Ti akarnátok képzett szolgák lenni? A kocsiból minden az útra fog gurulni, vagy a hajóból a tengerbe! Miért nem veszel le néhány kendőt? Igen… azokat… amikben a gyerekek feküdtek! Azok erősek! Itt mindenki ismer minket! Itt a hammamban és mindenhol! Amióta a hammam megnyílt, a családunkból minden nő ide jár! Legközelebb visszahozzuk a kendőket. Te is! Kislány! Hozass egy kocsit! Futás! … Állj meg! A kapuőr nem állíthat meg fehér lovas kocsit! Nem! Fehér lovakat semmi esetre ne! Egyszer volt egy szörnyű álmom! Abban fehér lovak futottak körbe-körbe! Mit nézel? Fussál már! Gyorsan! … Allah! Eltűnt az erszényem! És a cipőm még sohasem szorított ennyire! Ott van az erszény! Szerencsétek van, lányok, hogy megtaláltam, különben nem tudtam volna nektek baksist adni. De hát mindent magamnak kellett csinálnom! Mit szólsz hozzá? A kocsi? De nincsenek fehér lovak? Rendben, barnák lehetnek. Ne ejts le mindent. Allah ajándékozzon nektek legközelebb több értelmet! Hullafáradt vagyok. Kocsis! A hajóhoz! Ez az utolsó, ami a Boszporuszhoz megy! Siessetek! Adja Allah, hogy elérjük!”
Így végződött a nap a hammamban, amikor még sok tilalom volt érvényben, és szolgaság volt. Mint minden változatosság, ez is eseménnyé vált, mivel megtörte az elzárt élet egyhangúságát. Bár a törökök mai generációja tudja, mi az a „hammam”, de számukra nem jelent többet, mint bármelyik európai számára a gőzfürdő.
4. kép Djavidan Hanoum: Köszönet.