Gülnehal
Megjelent: 1929.06.02 Arbeiterwille
Gülnehal
Írta: Djavidan Hanoum
Gülnehal rabszolganő volt. Egy rabszolganő, a sok közül a gazdag Omar pasa előkelő háremében. Gülnehal talán szebb volt a többinél, de szőkeségének és törékeny alkatának szépsége saját magára sugárzott vissza, mint egy szerény, félénk illat, amely nem akarja elhagyni a virágkelyhet. Csak a mély, kékeszöld szeme vált el a lényétől, mely a pillák sötét kerítése közül várakozásteljesen csillogott, mint a fények, amiket az ember a vágyakozva küld ki, hogy kedvesét odacsalogassák. Gülnehal azonban nem tudott semmit e tekintetéről, mivel semmit sem tudott a szerelemről. Élete csak parányi rész volt a gondosan áthagyományozott szokások és kötelességek közt, amelyek egyenletesen tovatűnő természetességgel töltötték meg a csendes, elzártságban múló napjait. E napok világosságát és sötétségét nem a ragyogó nap határozta meg, sem pedig a párás, felhős égbolt, hanem kizárólag az úrnőjük, a szépséges Aisa Hanoum. Azokon a napokon, amikor a fiatal rabszolganő egy mosoly elhamarkodott alamizsnáját kapta, akkor számára a nagy palota fénnyel telt meg. Amikor azonban az úrnője a hosszú és drága ruhájában rá ügyet sem vetve haladt el előtte, anélkül, hogy a büszke magasság egy pillantásra, egy szóra, vagy egy mosolyra méltatta volna az alázatos mélységet, akkor borús fátylak hullottak csillogó szeme elé, és minden mozdulatát örömtelenség bénította.
Gülnehal gondolati és kívánságai mind a szép úrnőjét illeték. Ha a rabszolganő a fiatal pasával találkozott, úgy a mély meghajlása nemcsak a parancsoló urának szólt, hanem a szeretett hanoum effendije férjének is. Egyszer nagy izgatottság uralkodott a háremben. A pasa elégedetlen volt. A szolgálatára rendelt rabszolganők feledékennyé váltak. A régi, mindig ugyanazon kézmozdulatoktól szétmorzsolódott emlékezetük használhatatlanná vált. Aisa Hanoum Gülnehalt hívatta, aki remegve állt az úrnője előtt, mivel semmilyen mulasztásáról nem tudott. Aisa hosszan szemlélte a fiatal rabszolganőt. Megbízhatott benne? Valóban alázatos iránta? „Mától te szolgálod ki a pasát. De jaj neked, ha a bizalmammal visszaélsz.” Gülnehal ezért a magas megtiszteltetésért olyan alázatos hálával csókolta meg Aisa ruhája szegélyét, hogy az úrnő megnyugodott a választásában.
Gülnehal finom, karcsú keze most épp úgy rendezgette ura és parancsolója ruháit a mély, selyemmel borított tükrös szekrényekben, ahogyan korábban azt az úrnőjének is tette. A pasa elégedett volt. A nap minden órájában mindent gondosan előkészítve talált a használatára. Akármilyen későn ért is haza a hárembe, Gülnehalt mindig ébren találta a helyén, az öltözőjénél lévő kis előszobában. Ügyes kézzel segítette ki a férfit a kitüntetésekkel díszített, aranyhímzésű egyenruhájából, majd mozdulatlanul, lesütött szemmel állt az ajtóban, amíg nem kapott parancsot a távozásra. Egy este, amikor Gülnehal a szolgálat végeztével az elbocsájtására várt, észrevette, hogy a pasa izgatottan keres valamit. A zsebei üresek voltak, és a keresett dolgot a szeme sem találta az asztalokon. Gülnehal lesütött szemmel figyelte. Aztán észrevette, hogy egy gyűrött papírdarab hever a padlón. Felvette. Bódítóan édes illatot érzett. Átnyújtotta a megtalált levelet. Először találkozott az úr és a rabszolganő tekintete. A pasa elmosolyodott… Gülnehal zavartan lesütötte a szemét. Amikor a lány eltávozott, a pasa szemével követte.
Azon az éjszakán Gülnehal nem tudott aludni. Az illat foglalkoztatta. Nem az úrnője megszokott illata volt – és miért mosolygott a pasa olyan különösen? Megborzongott, amikor arra a mosolyra gondolt. A müezzin már a reggeli imára hívta a hívőket – Gülnehal még mindig égő szemmel feküdt ébren. Semmi sem történt – és mégis minden megváltozott. Gülnehal számára ettől kezdve minden nap az este utáni végtelen vágyakozássá vált. Napközben a pasa rá ügyet sem vetve sétált el mellette, ő csak egy volt a sok közül. De este egyedül maradt vele, akkor kiszolgálhatta, és gondoskodhatott róla. Gyengéd kézzel tette ezt. A megtalált levél édes, mámorító illata most már az ura és parancsolója ruháiból is áradt. Gülnehal gyűlölte ezt az illatot, amely mindenre úgy rátelepedett, mintha megszállta volna. A pasa most már gyakran csak hajnalban érkezett haza. Egy napon az áradó napfény ébresztette fel Gülnehalt, aki a várakozásba belefáradva elaludt egy széken. Hirtelen ott állt előtte az úrnője. „Hol van a pasa?” ”Hanoum Effendi, a pasa még nem jött meg.” A nők tekintete keresztezte egymást. Aztán a rabszolga lesütötte a szemét. Aisa Hanoum uralkodott magán. „Elfelejtettem – tegnap volt egy nagy bál – szólt nekem a pasa…”. Gülnehal mozdulatlanul állt. „Miért állsz ott fölöslegesen? És mi ez a szörnyű szag itt a szobában?” A rabszolga szeme gonoszan felcsillant, majd nyugodt hangon mondta: „Bocsásson meg úrnőm és parancsolóm a szolgájának, aki ezt az illatot vette és használta…” Aisa nem méltatta válaszra. Még egy pillantás, majd a reggeli köntös hosszú uszálya kisiklott a szobából.
Gülnehal boldog volt. Megvédte hatalmas urát. Már nem is tudta, hogy a szerelme egykor az úrnőjéé volt. Amikor a pasa megérkezett, a lányt, mint mindig, várakozva a megszokott helyén találta. Gülnehal mozdulatlanul, halkan, anélkül, hogy ránézett volna, elmondta neki, mi történt. Érezte, hogy a férfi tekintete rajta nyugszik. És életében először döbbent rá, hogy szép, talán szebb, mint a többiek. Ekkor elfelejtette az áthagyományozott illemet, a szokásokat, a merev szabályokat, a tilalmakat, és ő, Gülnehal, a szegény kis rabszolganő, a mély, kékeszöld szemét az urára emelte, és mosolygott.
A pasa most már soha többé nem jött későn haza. A bódító édes illat is régen eltűnt. A többi rabszolganő azonban csodálkozott Gülnehal megváltozott lényén, magabiztosan sugárzó szőkeségén. Irigykedve suttogtak… és ez figyelmeztésként hatott Aisa hanoumra. Ő ismét magához hívatta Gülnehalt, aki ezúttal félelem nélkül állt úrnője előtt. A tekintetük találkozott. „Visszaéltél a bizalmammal?” – kutakodott a sötét szempár. „Szeret engem!” – sugárzott vissza a kék szem. Olyan erős és fényes volt ez a ragyogás, hogy a büszke úrnő elfordította a tekintetét, és szó nélkül elment.
A pasa megdöbbent Aisa Hanoum teljesen nyugalmán, amikor közöltette vele, hogy Gülnehal lesz a második felesége. „Ő a húgom, szeretem őt” – volt az egyetlen, amit Aisa mondott.
Most már két úrnője volt a nagy palotának. Mindkettőnek megvoltak a saját szobái és a saját szolgái. Akár egymástól függetlenül és elválasztva is élhettek volna, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. De rövid idő után mindig együtt látták őket. Kikocsikázáskor, fogadásokon és látogatásokon. Együtt étkeztek, ugyanazokat az értékes anyagokat választották hosszú, egész testet takaró kabátjukhoz, ugyanazokat a kicsi nyári kalapokat viselték, amelyekre ugyanúgy rögzítették a vékony, fehér arc fátylat.
Új rabszolganők szolgálták ki a pasát. Megint későn ért haza, de most már nem várt rá éber vágyakozás.
A két nő mosolyogva nézett egymásra, amikor az éjszakai csendes parkból a nyitott ablakokon át behallatszott egy begördülő kocsi zaja. „Áldott legyen az éjszakád, húgom!” – mondták mindketten, és megcsókolták egymást, mielőtt nyugovóra tértek.
1. kép Djavidan Hanoum: Chang Istennő