Egy pasa lánya
Megjelent 1930.12.04 Wieneras
Egy pasa lánya ünnepli az esküvőjét
Írta: Djavidan Hanum hercegnő
Djavidan Hanum hercegnő, Török József gróf lánya (édesanyja született Vetter von der Lilie grófnő) már régóta ismert volt az európai társadalomban, mielőtt férjhez ment volna az utolsó egyiptomi khedivéhez, II. Abbas Hilmihez. d’Albert kedvenc tanítványa volt, és kiváló zongorista. A berlini Verlag für Kulturpolitik „Hárem” címmel nemrég kiadta Djavidan Hanum emlékiratait. Ebből a vettük az alábbi részt:
Egy pasa a lánya a lakodalmát tartotta. A menyasszony 13 éves volt és mellhártyagyulladásban szenvedett. De mivel az orvos úgy nyilatkozott, hogy nincs közvetlen veszély, az esküvőt a kitűzött napon megtartották. Egy esküvőt szinte lehetetlenség volt elhalasztani. Mindenesetre ez óriási anyagi veszteséget jelentett volna – eltekintve attól az országban elterjedt babonától, hogy az elhalasztott esküvő balszerencsét jelent. Egy mohamedán esküvőt az előkelő körökben nem olyan könnyű letudni, mint Európában. A legjobb színjátszó csoportokat, arab énekeseket és táncosokat, indiai fakírokat és varietét szerveztek oda erre az alkalomra, röviden mindent, ami különleges hírnévnek és magas árnak örvend. Semmi sem volt túl drága. Sok család ment tönkre ezen az egy napon. Hatalmas összegeket áldoztak fel, hogy minden lehető dolgot biztosítsanak az esküvői ünnepségen, ami a leginkább rászorulóknak hónapokig elég lett volna. A háremekben a kilátásba helyezett esküvő volt a legérdekesebb és legizgalmasabb beszédtéma már jóval az esemény előtt…
Este nyolc óra van. A Musturut palotában az első szobalány emlékeztet, hogy ideje felöltözni. Sajnálkozva állok fel a nagy Bechstein-zongorától és követem őt az öltözőszobába. Számtalan kéz foglalatoskodik velem…
Ragyogó fény árad be a kocsimba. Kivilágított sugárutak, zászlók, zene, emberek – hosszú, mozdulatlan sorokban felsorakozva… A kocsi most nagyon lassan halad, mert a lovak előtt ürüket áldoznak a tiszteletemre. Torokvágással ölik meg az állatokat, a húst szétosztják a szegények között… Behunyom a szemem. Felcsendül a Khedive-himnusz – célba értünk. Kiszállok a kocsiból. Eunuchok vezetnek a vörös szőnyegen a hárem bejáratához. Tengernyi nő… Rabszolganők támasztják meg a könyökömet, szinte felemelnek a széles lépcsőn. Két sorban szorosan egymás mellett álló nők mélyen meghajolnak, mögöttem viszik az uszályt. Nincs egyetlen hang sem, halotti csend – a legnagyobb tisztelet jele. Csak a meghajló nők földig érő selyemruhájának zizegése hallható. Felérve a lépcsőn fogad a vőlegény és a menyasszony anyja, és a pesztra, a dada hanum, aki nem szolga, hanem az anya általánosan tisztelt konkurense, és családi értelemben az anya után a hárem legtiszteltebb személye…
Egy gyermek – egy bálvány
Megisszák a kávét, az első kávét, amelyet még sok másik fog követni, mert ez a szertartás minden díszvendégnél megismétlődik. Ezután kifejezem kívánságomat, hogy láthassam a menyasszonyt. Hívni akarják, de én visszautasítom. A nagy ünnepnapján a kis hanumhoz akarok menni. A szalonba vezetnek, ahol egy megemelt széken trónol, mint egy élettelen bálvány. Merev atlaszruháján sok az aranyhímzés. Alakját fátyol veszi körül, amit fején lévő drágakőberakásos korona rögzít. Homlokára, állára és arcára négy színes, foglalatlan drágakő van ragasztva. Az arca babaszerűvé van sminkelve. Az éles vonallal egybehúzott szemöldökök az arcnak bizonyos merevséget kölcsönöznek. A füléből nagy gyémántok lógnak, gyűrűk, karkötők, nyakláncok és brossok sokaságát hordja. A kis hanum méltóságteljesen és némán ül, mint egy kiállított bálvány. Meglát engem, feláll, és felém jön. Nehezen küzdöm le a könnyeimet. Ez a csinos, maszk és jellemez mögé kényszerített gyermeki lény annyira megható. Bár ékszerektől rogyadozik, a karomba zárom. Aztán visszavezetem a helyére – mert beteg, alig tud állni. Mint egy kis hősnő, állandó mosoly mögé rejti fájdalmát. A látogatók tömegesen haladnak el a kiemelt ülőhelye előtt, mondják a szokásos áldásokat, a gonosz szem elleni varázsigéket, kritikusan szemlélik, irigykedve becsülik a rajta lévő ékszerek értékét. Időről időre az aggódó dada is előjön, hogy megnézze kedvencét, és kihasználja a pillanatot, amikor a látogatók tömege megszakad, hogy a gyermeket – akit sajátjaként szeret – üdítővel kínálja. A halálosan fáradt teremtés alig kortyol a limonádéból, újabb látogatók érkeznek: újra mozdulatlanul kell ülnie, és mosolyognia …
A dada és az európai nők
A menyasszony ajándékait csodálják. „Mashaallah!” (Babonából ez az egyetlen megengedett csodálkozó felkiáltás. Jelentése: „milyen szép”, „milyen jó”, „Isten óvja az irigy pillantásoktól!”). Egy hosszú asztalra helyezik őket, felhalmozva, hogy mindenki láthassa azokat. A gyermeklakodalom napja nagy megtiszteltetés a dada számára, a sok évnyi hűséges és önfeláldozó munkája dicséretes lezárása. Ha már nincs másik gyermek a házban, dada a menyasszonnyal együtt költözik az új otthonába, ahol megtisztelő bizalmi pozíciót tölt be, és továbbra is a kedvence jólétének szenteli életét.
A hárembe folyamatosan új látogatók özönlenek. Köztük sok európai hölgy is, akik bennünket, „hanumokat”, kíváncsian mustrálgatnak, bámulják ékszereinket, és úgy viselkednek, mintha panoptikumban lennének. Azonnal szolidaritást érzek a hanumokkal, és egy pillantást sem vetek „egykori világomra”, amely tapintatlansággal válaszol a nagylelkű vendégbarátságra. Egy nagy esküvőre még a hívatlanokat is meghívják. Európaiakat a társasági életből, a diplomáciai testület képviselőit, egyszóval bárkit, akit érdekelnek a mohamedán ünnepségek. A hárembe belépni vágyó európai hölgyeket eunuchok vezetik be. Az urak a szelamlikban maradnak, amelyet még a kert hatalmas sátorrá alakításával is kibővítettek.
A hárem összes kertre nyíló ablakát és erkélyét berácsozták. Kívülről senki sem láthat be a finoman faragott, elefántcsonttal díszített fából készült rácsmintákon. Belülről kifelé azonban minden jól látható. Most a hanumok nyomulnak az ablakokhoz és az erkélyekre, mert lent, a szelamlik sátorkertben megkezdődnek az előadások. Varieté, arab színház, arab énekesek, fakírok, zsonglőrök és mozielőadások váltják egymást a legkisebb szünet nélkül.
A nászmenet
Egy intés. A háziasszony, a vőlegény édesanyja jelenti be a nászmenetet. A hanumok a suhogó selyemruhájukban visszaözönlenek a fogadószobákba. A szalon ajtajait, ahol a menyasszony korábban a kiemelt trónusán ült, bezárták. Nagy feszültség támadt. A hanumok két hosszú sorba rendeződnek. A menyasszony e kettős eleven fal között fog végigsétálni, amely a hárem összes helyiségén keresztül kanyarog. Mindenki lélegzetvisszafojtva várakozik. A hanumok kísérői, a rabszolganők, kis zsákocskát adtak át az úrnőjüknek, tele aranyakkal. A ház rabszolganői és szolgálónői nagy kalásznyalábokat osztogatnak a látogatóknak.
Most felnyílnak a kétszárnyú ajtók – halotti csend. Megérkezik a menyasszony!
Először mozdulatlanul áll, majd lassan, apró léptekkel megindul. Ékszerekkel elborított alakja körül fátyol hullámzik alá. A korona ragyog, a súlya nyomja a kicsi, törékeny fejet, az uszály végtelen tehetetlenséggel siklik utána. A koronára számtalan hosszú, aranyszínű fonalat szórtak, amik lecsordogálnak a padlóra. A menyasszony előtt hátrafelé haladva a dada és a ház rabszolganői áldásokat mondva aranyat és kalászokat szórnak.
Most új izgalom támad:
Jönnek a táncosnők!
A zene monoton hangjaira nyújtózkodni és vonaglani kezdenek, tekintetüket egy láthatatlan célra szegezve. Mindegyik táncosnő kígyószerű mozdulattal egy-egy néző felé közelíti a fejét: ez könyörgő kérés egy aranyért. A hanumok a gyönyörtől elragadtatva nedvesített aranydarabokat ragasztanak a táncosok homlokára, arcára és állára. A merev, festett szemek rémisztően csillognak az arannyal díszített arcokból. És amikor már nincs több hely az arcokon, a hanumok kézzel szórják az aranyat a táncosok lába elé. Ők apró, harsány kiáltásokkal szedik fel azokat anélkül, hogy egyetlen arany is a földre hullana a merev, aranyakkal teleragasztott arcukról. A táncosok eltűnnek.
A vőlegényt
eunuch vezeti a szelamlikból a hárembe. Lélegzetvisszafojtott csend fogadja, amint belép. Aztán a földig hajol. Meghajlásában benne rejlik a hódolat ennyi egybegyűlt szépség előtt, és a köszönet is, hogy férfiéletében egyszer – az esküvője napján – láthatja az összes elfátyolozott nőt fátyol nélkül.
A ház úrnője hozzám vezeti a fiát. Előlépnek a rabszolganők a kávéval. A vőlegény tökéletes kecsességgel, de kissé remegő kézzel nyújtja nekem az első kis csészét az illatos itallal.
A szelamlikban folytatódnak a bemutatók.
Az ajándékgyerek
És most jön a legnagyobb meglepetés számomra. Egy hanum, egy miniszter felesége, mély meghajlással közeledik. „Fenségednek mindene megvan, amit egy Allahnak kedves ember a földön birtokolhat. Így Fenséged szolgálójának hosszasan kellett gondolkodnia, mire méltó ajándékot talált, amely képes kifejezni imádatát és csodálatát. Ami a legkedvesebb neki, az mostantól kezdve Fenségedé…” Körülöttem mindenki elhallgatott, de jelentőségteljes pillantásokat vetettek felém – úgy tűnik, tudják, miféle ajándékról van szó.
A hanum a szavai után távozott. Egy gyermekkel a karjában tér vissza. Életemben először nem tudom, mi tévő legyek. Mert az ötéves gyermek a karjában az ő gyermeke. A saját anyja odaajándékozza nekem…
Felnézek és elmosolyodom. Minden hanumnak nedves lett a szeme, a gyerek anyjáé is. Óvatosan leteszem a gyereket a földre, felállok és megölelem. Néha az ember nem tud mit kezdeni a szavakkal.
Úgy tűnik, az egész hárem tud erről az ajándékról. Minden hanum látni akarja a gyermeket. „Masaallah!”, ez a kisgyerek szerencsés! De még ez az szenzáció is gyorsan elmúlik. Az izgalom alábbhagyott. Minden olyan, mint azelőtt. Újra a szelamlik sátorba nézünk, az aranyhímzésű egyenruhák örvénylésére, a vörös tarbusok lángoló hullámaira, a tűznyelő fakírokra, a villódzó vetítővászonra, ahol a virágzó gyümölcsfák alatt épp két amerikai filmsztár csókolózik. Semmi sem változott. Csak a fotelem melletti selyempárnán egy gyerek ül. Nagy, sötét szemekkel néz rám.
Az „anyaságom” itt kezdődik, az esküvői házban. Bárhová megyek, bárhová fordulok, a gyermeket utánam hozzák. A kísérőmtől megtudom, hogy a gyermek dadája, két őt kiszolgáló rabszolganő és egy eunuch a hozzájuk tartozó poggyászokkal már itt vannak a háremben, hogy velem együtt „hazautazzanak”. Most már semmi sem tud meglepni. Elrendelem, telefonáljanak a Musturut-palotába, hogy a szobák készen álljanak a „gyermekem” számára. Ismét táncosnők érkeznek, ugyanolyan lelkesedést kiváltva. A hanumok ismét ráköpnek az arany érmékre, hogy azokat az táncosok arcára ragasszák, és ismét aranyat szórnak a padlóra…
Az ég kezd pirosra színeződni.
Két kocsi indult el a Musturut-palotából az esküvői ünnepségre. Most, napfelkelte után, kétszer ennyi gördül át a bejárati kapun. Egy gyermek férjhez ment, én pedig anya lettem.
2. kép Djavidan Hanoum festménye