Az érzelmes gyermek
Megjelent: 1950.09.04 Pforzheimer Anzeiger
Az érzelmes gyermek
Írta: Zubeida Djavidan
Bill és én együtt nőttünk fel. Együtt nevelkedtünk – amit úgy általában nevelésnek hívnak. Senki sem tudott rólunk semmit. Ha a ruhánk és a kezünk tiszta maradt, és úgy tettünk, mintha szót fogadnánk, elégedettek voltak velünk. Szerettem Billt. Mindent szerettem benne. A sötét, hosszú szempilláit, a fekete selymes hajfürtjeit, az erős kis kezét, amivel olyan kegyetlenül keményen tudott markolni.
Azt hittem, hogy már akkor – gyerekként – végig jártam a szeretet minden ősi stádiumát, mert Bill számára anya, nővér, barát és szerető voltam. A kutyája is, ha akarta. Gyakran feküdtem földre, ő pedig egészen közel húzta hozzám a kis székét, és a lábát erősen a hátamra nyomta.
„Szóval” – mondta Bill. Ebben a „szóval”-ból a kiérződött a győztes elégedettsége. Amikor Bill kézen fogott, és azt mondta: „Most játszani fogunk!”, a szívem kihagyott az izgalomtól. Mert a játékai olyan sötétek voltak, mint a szeme. „Most azt játsszuk, hogy elvesztünk. Gyere ide, leülünk itt a sarokba. Gyere közelebb – csukd be a szemed. Mi ketten most egyedül vagyunk a nagy erdőben – magyarázta Bill –, senki sem tudja, hol vagyunk, de keresnek minket. Aggódnak. Mi nem. Tovább megyünk, tovább … hisz az erdő olyan nagy …” Kinyitom a szemem, és megkérdezem: „Virágot szedünk?”. „Nem!” – csendül Bill hangja parancsolóan –, és csukd be megint a szemed, különben nem látsz semmit!”. Szót fogadok, és szorosan fogom a kezét. Bill folytatja: „Már órák óta gyalogolunk, nem láttunk sem embert, sem állatot. A fák ágai a földig érnek, nézd, fel kell emelnem őket, hogy át tudj alattuk bújni. Nem kell félned, erős vagyok. Ha később elfáradsz, majd viszlek. De vissza nem megyünk! Tudom, hogy ‘ők’ keresnek minket… hívogatnak bennünket… érzem a szívemben…” Közel vagyok a síráshoz. Csak már nem merem kinyitni a szemem.
Billt az ingujjánál fogva húzom: „Menjünk inkább vissza, kedves Bill…”. „Nem – mondja Bill dacosan –, tovább megyünk! Nézd, a virágok mind elrejtőztek, hogy ne tudjuk letépni őket, az állatok ott fekszenek és őrzik őket. Most már olyan fáradt vagy, hogy nekem kell cipelnem téged… Látod! Egész jól megy… Olyan erős vagyok! Nagy sárga pillangók repkednek körülöttünk… Szörnyen meleg van! Az arcod csurom víz. Túlságosan hülye vagy! Te sírsz!”
Bill meglökött. Tényleg sírtam. Gúnyosan szemlél. „Veled nem lehet játszani, mert mindjárt sírsz!” – mondja megvetően. „Kedves Bill, azt mondod, hogy ’ők’ hívogatnak minket… hogy aggódnak… nem bírom tovább elviselni!”
A játékból sírás lett.
„Hülye liba vagy! – kiabál Bill –, mindketten tudjuk, hogy milyen hülyék, és mégis vissza akarsz menni, mert hívogatnak minket!”
Annyira dühös, hogy megüt. Az arcomba közepébe ütött. Érzi a könnyeimet a kis öklén. Most már nem kiabál, most már nem dühös. Meleg kis karját a nyakam köré fonja.
„Biba, drága jó Biba! Már megint minden rendben van! Megtaláltak minket, már nem aggódnak, újra velük vagyunk, még ha hülyék is!”
Így játszottunk gyerekkorunkban, Bill és én. Aztán eljött az a nap, amit soha nem fogok elfelejteni. Az a nap volt, amikor a felügyelőnőnk megállapította, hogy Bill nem tud többé nyújtózkodni a kis ágyában. Az a döntés született, hogy kap egy másik ágyat és egyidejűleg egy másik szobát is. Először nem értettem. Másik szobát? De az nem lehet, hiszen Bill és én összetartozunk, senki sem választhat el minket egymástól.
Minden este, amikor ‘ők’ azt hitték, hogy már régen alszunk, óvatosan kimásztam az ágyból, és csendben Billhez osontam. Mezítláb, fázva a vékony ingecskémben, gyakran sokáig álltam előtte, mielőtt rám nézett vagy megszólított volna. Soha nem volt bátorságom megzavarni Billt, még álmában sem. Egyszer azt mondta nekem: „Annyit beszélnek, sosem maradnak csendben…” Az ‘ők’ alatt Bill mindig a felnőtteket értette, akiket gyűlölt. Ezt megjegyeztem magamnak.
Néha anélkül tértem vissza az ágyamhoz, hogy akár csak egy szót is szólt volna hozzám, vagy megkaptam volna tőle a szokásos jóéjt puszit. Az ilyen estéken álomba sírtam magam, a takaró alá bújtam, hogy Bill ne hallja meg. De voltak olyan esték is, amikor a kis ágyában ült, türelmetlenül várta, hogy eljöjjek, és kinyújtotta a karját, hogy odahúzzon a rózsaszín atlasztakarójára. „Biba… Gyere, tudok egy szép történetet…” Általában hozzátette: „Épp most kaptam meg…” Akkoriban azt hittem, hogy a Jóisten ajándékozta neki az összes csodás meséjét. Egyetlen könyv sem volt olyan színes, mint Bill történetei. Néhány történet hetekig tartott. Gyakran alig tudtam kivárni az estét, hogy meghallgassam a folytatást. Egyszer, amikor arra kértem, hogy napközben folytassa, nagy szemeket meresztett rám, és szemrehányóan azt mondta: „De Biba… ez egy éjszakai történet…”
Bill összes meséje máig élénk színekkel vésődött a lelkembe. Abból a távoli álomországból egyetlen alak sem fog soha elhagynia. A jó Tigris úr, aki az előkelő Papagáj kisasszonnyal utazott országról országra… a gonosz Leuphar király, aki be akarta fogni a szabad aranymadarat… a smaragdkoronás jó fehér kígyó, aki megóvta a szegény gyermeket… és a sok-sok másik, akiket Bill hangja hívott életre nekem. És mindez már ne legyen többé? Egy másik szobát kellene kapnia? Egy hideg kéz markolta meg a szívemet. Csak arra emlékszem, hogy egy mély fekete lyukba zuhantam, aztán már nem tudtam semmiről. Bizonyára nagyon beteg voltam akkor.
Amikor először tudtam újra tisztán megkülönböztetni a tárgyakat a környezetemben, és a sűrű szürke köd már nem állt köztem és az élet között, láttam, hogy „ők” játékokkal töltötték meg a szobámat. A maguk módján örömet akartak nekem szerezni, de én csak arra gondoltam: Billnek igaza van, túl ostobák.
És amikor a „Bill” név alakot öltött a lelkemben, kétségbeesetten kiáltottam utána.
„Ők” berohantak, meg akartak nyugtatni. De a vágyakozásom, a gondolataim, a nyelvem nem ismert mást „Bill”-en kívül! Elhozták. De mit csináltak belőle!? Ő az én Billem volt? A selymesen puha fürtök eltűntek, két sötét, mély szem nézett rám egy keskeny, komoly arcról. Annyira boldogtalan voltam, hogy órákig sírtam. „Ez jó jel – hallottam, hogy ezt mondják – a válságon túl van!”
Az élet ment tovább. Üressé és hideggé lett minden, ez nem volt többé már „a mi életünk”. Egy idegen férfi érkezett a házba, aki sötét, keskeny falként állt közénk: az udvarmester.
Évek múltak el. Bill többé már nem volt otthon. Amikor eljött a szünidőkben, és újra láttam őt, betegesen vágytam mind arra, amiről ő álmodott, és amit én már nem ismertem. Magas fal vette körül, amin a szívem nem láthatott át. A szeme ugyanaz maradt, benne ismerős tündérmesék tükröződtek. Vajon most kinek mesélte őket? És akkor, akkor Bill és én is a hülyék közé tartoztunk, mivel mindketten felnőtté váltunk. Eljött egy nyár… a rózsák virágoztak… Bill azt mondta: „Biba, drága drága Biba, ő olyan, mint te!”.
Abban a pillanatban tudtam, hogy van szenvedés, ami soha nem hagyja el a lelket.
Mindez már régen elmúlt… Ő mégsem olyan volt, mint én. Bill miatta lőtte le magát. Én tovább élek, és a mesék, amiket Bill egykor mesélt nekem, mindig velem vannak.
5. kép Djavidan Hanoum hercegnő, 1964-ben, gráci lakásában