A la franka
“A la franka”
A török nő útja a múltból a jelenig
Djavidan Hanum írása
Djavidan hercegnő, cikkünk szerzője, Abbas Hilmi egykori egyiptomi alkirálynak a felesége. A keleti viszonyok kiváló ismerője, sikeres újságíró, dalok és zenekari művek komponálásával a zenei életben is nevet szerzett magának. Első könyve, amely németül “Hárem” címmel jelent meg, Angliában és Amerikában is rendkívüli figyelmet keltett. A hercegnő, aki jelenleg egy modern színpadi mű befejezésén dolgozik, már hosszabb ideje folyamatosan Berlinben él.
Törökországban korábban mindent, ami progresszív, újkori és modern volt, azt az “a la franka” névvel illették. Ennek a hívő és konzervatív mohamedánok számára rossz mellékíze volt, mivel valójában nem jelentett sem “frankot”, sem objektíven “európait”, hanem egy bizalmatlan, elutasító elképzelésben foglalt össze mindent, ami a muszlim hagyományokkal és szokásokkal ütközött. Ez volt a nyugati ellenség, amely fokozatosan be akart lopózni a kialakult szigorú rendbe, hasonlóan egy alattomos betegséghez, amely képes elpusztítani az erkölcsi egészség mereven rögzített normáját.
Az “a la turka” volt a régi tradíció, a vallási és erkölcsi úton áthagyományozott. Az “a la franka” és az “a la turka” tehát éles ellentétben álltak, mint két eltérő irányú világnézet. Törökországnak azonban egyre nehezebb volt kivonni magát az újkori hatások alól, és határt szabni a behatolásuknak. A házak, a lakások, a bútorok, az életmód és a ruházat – ezek már régóta a meghatározó „a la franka” ízlés irányelvei alatt álltak. Még a legkonzervatívabb férfiak és nők is a legújabb európai divat szerint öltözködtek, a férfiak modern kinézetét csak a fez akadályozta, a nők esetében pedig a lakáson kívül viselt hosszú kabát, vagy az arcot eltakaró charshaf rejtette az utolsó párizsi modellt. Az emberek “láthatatlanul” már régóta “a la franka” öltözködtek.
Alig volt olyan hárem, amelyben európai nők ne lettek volna bejáratosak. Ott ők voltak a másik világ élő, demonstratív közvetítői. A háremek zárt világában minden “a la franka” csábító volt – ez a megvont szabadságot jelentette. Még a rácsos ablakokon keresztül is nagyon éles volt a kilátás. Az emberek összehasonlításokat végeztek, felismerték a hátrányos helyzetüket. A fiatal generáció már Abdul Hamid alatt is forradalmi volt. Még ha a török nők elzártsága nem is jelentett szó szerinti bezártságot, mégis annak érzékelték. Minden biztosított lehetőséget szigorú határ, mozdíthatatlan fal zárt körül.
A vágyakozás ennél a határnál, ennél a falnál kezdődött. Az idős török asszonyok felháborodtak az akkori nemzedék szabadságán. Túl sok minden volt megengedett: szabad volt kikocsikázni, sétálni, barátnőket látogatni és fogadni, vásárolni, a régi bazárokban keresgélni – szabad volt mindent tanulni és elolvasni, a műveltségnek nem szabtak korlátokat.
Azonban az kikocsikázások alkalmával a kocsiablakok kis selyemfüggönyeinek el kellett takarnia az üveg egy részét, és bármilyen kicsi volt is ez a rész, talán épp ezen a kicsi letakart üvegen keresztül lehetett volna látni a szabad égboltot. A városon kívülre vezető sétákon, Boszporusz mesebeli partján, ahol a szabad, vad természetben minden sablonizált kényszer kétszeresen erősnek hatott, a színes selyemernyő jelenítette meg az elrejtettséget – az elkülönülést.
A vidéki séták során a nők arca fedetlen maradt, csak egy finomkötésű fehér fejkendőt tekertek a hajuk köré. Amikor egy férfi közeledett, az ernyőjüket tartották az arcuk elé. Amikor a városba utaztak, és elhagyták a hajó a zsúfolt, szűkös női részlegét, a legfényesebb nyári nap is sötétnek és nyomasztónak tűnt a sűrű fekete fátyol mögül. És még a legtűzőbb napsütésre is időbeli figyelmeztetés vonatkozott, mivel napnyugta után egyetlen hanumot sem volt szabad az utcán látni.
Az utca a házastársi vagy családi kapcsolatok közé is elválasztó sorompót emelt. Sem a férj, sem a fivér, sem a felnőtt fiú nem kísérhette el, de még csak meg sem szólíthatta a feleségét, a lánytestvérét, vagy az anyját az utcán. Ennek az volt az oka, hogy senki sem tudta volna megítélni, hogy valóban közeli családtag-e az illető.
A nő nem volt részese a közéletnek. Minden, amit tanult és olvasott, haszontalan raktárkészletként halmozódott fel, amit nem tudott semmilyen szakmában hasznosítani, vagy amivel nem tudott valódi hatást kiváltani. Tudása és képességei meghaladták a megkívánt kötelességeit. A fennmaradó többlet csak fokozta a növekvő elégedetlenséget. Hiszen az, amire a török nő mindig is vágyott – a saját önmegvalósítására, a saját életére – az a megengedett határokon túl volt.
Így volt ez hajdan…
Ma a jelszó: “a la franka” = “a la turka”. Az ellenség, aki ellen oly régóta folyt a harc, mára elismert baráttá vált. Sok mindent el kellett végezni, és sok mindent le kellett győzni, mielőtt lehetővé vált ez a felismerés. Nem lett volna elegendő, ha csupán más szemszögből nézik a korábbi ellenséget, hanem magát a szemlélőt is egy teljesen új látómezőre kellett helyezni: egy olyan szilárd alapra, amely már az új, szükséges felismerésen nyugodott.
És ami sokak számára lehetetlennek tűnt, az sikerült. Mert soha nem tűnt lehetetlennek annak, aki makacs, meggyőződésből fakadó akarattal akarta ezt. Musztafa Kemal, a Gasi, “a győztes”, biztos volt az ügyében. Az a gyorsaság, amellyel véghez vitte ezt, csak a kétkedők legkisebb részének engedte meg, hogy levegőhöz jusson, és még ez a lélegzetvétel is csak rövid volt.
Nevetségesnek hat, amikor azok, akiknek fogalmuk sem volt a múltbeli török életről, akik csak a fantáziát tápláló festői külsőségeket látták, most az átalakulás befejezése után csatlakoznak a kifosztott és leleplezett Törökországot sirató melodramatikus és elégikus turistakórushoz. Nincs többé vörös fez, amely minden viselőjét szereleméhes és féltékenységtől dühöngő pasának bélyegezte, nincsenek többé eltakart arcú és fátyolos nők, akiknek selymes köntösében a hárem izgalmas és feltáratlan titka rejlett.
Mint egy felfokozott látomást az Ezeregyéjszakából, úgy képzelte el az ember a “premodern” háremet: tompa zene, hangsúlyozott szerelem, pézsmaillatok, hastánc… és nők százai. Most már nem lehet semmit “elképzelni”, most már minden tisztán látható. Látni lehet, hogy a török férfi nem különbözik más férfiaktól, sem nem poligámabb, sem nem monogámabbak.
Már Abdul Hamid szultán alatt is a férfiak túlnyomó többségének csak egy felesége volt. Ma női cselédek végzik a házimunkát az egykori rabszolganők helyett. A háztartási munka élethosszig tartó terhe megszűnt, és a haszontalan cselédeket hasznosak váltják fel. A női rabszolga olyan lény volt, aki a családtag és a szolga között ingadozott, akit nem lehetett elbocsájtani, akiről gondoskodni kellett, amíg férjhez nem adták vagy meg nem halt. Ma már világos viszonyok uralkodnak, a hagyomány és a tisztesség nem kényszerít egyetlen családot sem arra, hogy gazdaságilag csődbe menjen, és akarva-akaratlanul a lehetőségein felül éljen.
A török nő nagyon gyorsan megbarátkozott az új gazdasági élettel.
Minden szakma nyitva áll előtte, a női munka mindenütt keveredik a férfiével. Büszke arra, hogy besegíthet és pénzt kereshet, és bizonyítja, hogy semmivel sem rosszabb, mint a többi országban lévő nőtestvérei, akik már régóta szabad múltra tekinthetnek vissza. De még a kicsi, prózai pultok mögött, a papírokkal borított íróasztalok és a telefon csatlakozózsinórjai előtt is – mindenütt megőrizte szeretetreméltóan nőies vonásait. A mozdulataiban, a mosolyában, a hangjában. Semmi sem eltárgyiasult, sablonos rajta. Ezt az eleven többletet hozza a munkájába, és mindenkihez, akivel a munkája során kapcsolatba kerül.
Törökországban a latin ábécé bevezetése is nagyon gyorsan végbement. Mindenkit ingyenesen megtanítanak az új írásra. A művelt réteg számára ez szinte semmilyen zavart nem okozott, hiszen a török mellett mindenki tudott legalább még egy másik, latin betűvel írt nyelvet is. Kis-Ázsiában, ahol magas az analfabéták száma, ez nem az áttanulást, hanem a betűvetés megtanulását jelentette. Az új írás a régi irodalmi értékeket sem fenyegeti, és nem pusztítja el azokat. A tudós és a művész mindig venni fogja a fáradságot, hogy megtanuljon egy olyan nyelvet szóban és írásban, amelynek ismerete az eredetiben értékes és hasznos számára.
A hagyomány a nép számára, mint ahogy eddig, szájhagyomány útján továbbra is fennmarad. És az az aggodalom, hogy a nyelv hangzása az új írásjegyek miatt csorbát szenvedhet, szintén alaptalan. Egy nyelv valódi hangzását sehol sem csak a betűk adják át, a kiejtést minden iskolában tanítják. Még ha az új latin betűk nem is tudnak pontosan visszaadni bizonyos betűket, ez nem jelenti azt, hogy a latin betűkkel írt török nyelv másképp hangzana.
Törökország számára, amelynek gazdasági érdekei főként európaiak, szükségszerű volt, hogy eltöröljön egy olyan írásmódot, amelyik bezárkózást jelentett, de legjobb esetben is csak nehézséget. Azonban, ami számít, azok a könnyítések. Nem csupán egyes országokra, hanem minden országra nehéz feladatok megoldása vár most. Ezért szükséges a közvetítés, a határok áthidalása.
3. kép Max Rabes professzor festménye: Djavidan Hanoum hercegnő. A cikk szerzője 1930-ban.